Cili néni és a csendes reggelek – Egy történet arról, hogy hogyan lesz a világ szebb, ha valaki belül mosolyog
Volt egyszer egy völgy, ahol a reggelek sosem kezdődtek sietősen.
A nap mindig óvatosan emelkedett fel a dombok fölé, és a madarak inkább csevegtek, mint csicseregtek.
És ott, a völgy szívében, egy aprócska színes házban élt Cili néni.
Cili néni nem volt olyan nagymama, mint akit a mesékben hallani.
Ő vidámabb volt.
A hajában mindig virág volt, a nyakában színes gyöngyök, a szemüvegén pedig szivárvány.
És az ölében — vagy épp a lábánál, a vállán, a párnáján, vagy a teáscsészéje mellett — mindig ott volt legalább egy macska. De többnyire tíz.
Mert Cili néni nemcsak szerette a csendet és a cicákat — ő maga volt a csend és a derű egy személyben.
Minden reggel pontosan hatkor kelt. De nem azért, mert kellett. Hanem mert a napkelte az ő kedvenc festménye volt.
Felvette a lila kötött kardigánját, a virágos fejpántját, és kiment a kertbe.
Ott, a puha fűben, leült a macskák közé.
Összetette a kezét a mellkasánál, lehunyta a szemét, és csendben csak lélegzett.
A cicák ilyenkor pontosan tudták:
Ez most a reggeli békeidő. Nem nyávogunk, nem ugrunk, nem dörgölőzünk.
Csak vagyunk.
És ebben a csendben mindenki jobban lett.
Cili néni nem tartott jógaórákat, nem posztolt idézeteket a világról, és nem mondta, hogy „légy önmagad”.
Ő csak volt.
Teljesen önmaga.
És ettől a virágok jobban nőttek. A macskák nem veszekedtek. A méhek nem szúrtak.
És a világ egy kis darabkája azt súgta:
„Ilyen is lehetne minden reggel. Ha valaki elkezdi.”
