Pamac, a színcica – Egy mese a világ összekeveredett színeiről
Valahol, messze túl a reggeleken és túl a térképeken, volt egy kis falucska, ahol minden színnek külön otthona volt.
A sárga a napfényé volt.
A kék az égé.
A zöld a fáké.
És minden rendben is volt – amíg egy nap a színek össze nem vesztek.
– Én ragyogok a legszebben! – mondta a piros.
– De én nyugtatom meg az embereket! – felelt a kék.
– Nélkülem nincs élet! – sóhajtott a zöld.
A vita csak nőtt és nőtt. A világ fakulni kezdett.
Egyre szürkébbek lettek a fák, a házak, még a virágok is.
És ekkor… megszületett Pamac.
Egy kis cica volt ő, puha, apró, és… teljesen össze-vissza színes.
Nemcsak a füle volt rózsaszín, de a hátán kavargott a kék, a mancsa narancssárgán izzott, a szeme körül pedig zöld és lila örvények táncoltak.
Senki sem tudta, hogyan történhetett.
Egyesek azt mondták, egy csillagfény nyalta meg egy festékesvödör szélét, és abból született Pamac.
Mások úgy vélték, hogy ő a színek utolsó közös álma volt.
Bárhogy is volt, a cica egy dolgot biztosan tudott:
hogyan kell békét hozni.
Nem szólt, nem kiabált, nem magyarázott.
Csak odabújt.
Először a sárgához, aztán a kékhez, majd a lilához, és mindegyik szín… meglágyult tőle.
Ahol Pamac lépkedett, újra megjelentek az árnyalatok.
Nem külön.
Együtt.
A világ nem lett többé szétválasztva színek szerint.
A fák levele néha lilába fordult.
A tóban rózsaszín tükröződések úsztak.
És a naplementék… nos, azóta nem lehet egyetlen színnel lefesteni őket.
