Ahol az idő kettéválik – Egy történet a fiúról, aki nem választott, csak ment tovább
Volt egyszer egy fiú, aki mindig akkor indult el, amikor mások már hazaértek.
Nem azért, mert késett.
Hanem mert úgy érezte, valami hívja – valami, ami nem szerepel a térképeken.
Egyik este biciklire pattant, és elindult a folyó mentén.
A kavicsok halkan zörrentek a kerekek alatt, kutyája nesztelenül követte.
A víz tükrén különös fény játszott – mintha a nap és a hold egyszerre jelent volna meg az égen.
És akkor a világ megváltozott.
Nem volt már út, sem part.
Csak egy lebegő földdarab, egy mohaillatú sziget a semmi peremén.
Balra a hajnal aranyra festette a felhőket, jobbra éjféli kék csend borult a tájra, és egy félhold világított a hegyek felett.
A fiú nem félt.
Csak tekert tovább.
Mert tudta:
ez nem álom, és nem is mese – ez az a pillanat, amikor nem kell dönteni.
Nem kell választani éjjel és nappal között.
Nem kell eldönteni, maradsz-e gyermek, vagy átlépsz valami másba.
Nem kell kimondani, mit hiszel, vagy mit értesz.
Csak menni kell – a két világ között.
A kutya előreszaladt, a madarak fekete selyemként húzták át magukat az égen.
A fiú pedig egyenletesen hajtotta a pedált.
Nem sietett.
És minden mozdulata úgy szólt, mintha azt mondaná:
„Én elhiszem, hogy van ilyen. És ha van – nem kell sietni. Elég, ha haladsz benne.”
A legenda szerint…
A legenda szerint ez a fiú sosem ért célba.
De soha nem is tévedt el.
Mert ő nem helyet keresett.
Hanem azt a pillanatot, amikor végre nem kell tudni, hogy mikor van reggel vagy este,
mi a jó és mi a rossz –
csak azt kell tudni: hogy most vagy.
És haladsz.
A világ néha kettéválik.
De vannak, akik pont ott érzik otthon magukat – a határvonalon.
Ők emlékeztetnek minket arra,
hogy nem kell választani a fény és az árnyék között.
A szépség ott van, ahol a kettő találkozik.
