Bubó, a harmatcsepp halacska – egy apró csoda története a levelek világából
Egyszer, valahol egy harmatos reggelen, amikor a nap még csak épp kukucskált át a fák koronái között, egy csoda született. A reggeli pára gyöngyökké gyűlt össze a fűszálak és levelek szélén, mint mindig — de az egyik csepp most más volt.
Ebben a cseppben Bubó született.
Bubó egy apró bohóchal volt, aki nem a tengerben élt, nem is egy akváriumban, hanem egy harmatcsepp belsejében, amely egy fűzöld levél csúcsán hintázott. Senki sem értette, hogyan került oda. Talán egy különösen játékos álom hozta el egy alvó gyerek gondolataiból, vagy talán a természet csípett meg egy pillanatot, amiből élet szökkent. De Bubó ott volt, élt, úszott, és kíváncsian nézett kifelé a világra.
A többi harmatcsepp csodálattal bámulta:
– Hogy lehet az, hogy benned egy világ van? – kérdezte az egyik.
– Mert mindenki világ lehet, ha elég kicsi ahhoz, hogy beleférjen egy csodába – válaszolta Bubó.
Napokon át hintázott a leveleken. Figyelte a bogarakat, akik alatta másztak el, a madarakat, akik felette repültek, és a szél táncát, amit a fák lombjai között jártak. De Bubó szíve mélyén vágyott valamire. Valamire, amit még nem látott – egy másik vízcseppre, amiben valaki más is él.
Egy napon egy katicabogár, aki épp pihent a levélen, odasúgta neki:
– Azt mondják, a legöregebb harmatcsepp a völgy végén rejti a választ minden kérdésre.
Bubó elhatározta, hogy útnak indul. Ez nehéz volt, hiszen nem tudott a levelek között ugrálni, nem tudott repülni vagy mászni. De a nap felmelegítette a levelet, és a harmatcsepp lassan elindult lefelé. Így Bubó elindult élete első „utazására” — egy lassú csúszásban, lefelé, új levelekre, fűszálakra, apró gödröcskékbe.
Az út során új barátokat szerzett: egy szöcske, aki a hátán vitte át egy túl száraz levélre, egy hangya, aki letisztította a harmatcsepp oldalát, amikor poros lett, és egy kis lepkelárva, aki minden este mesélt neki az álmokról, amiket majd valóra válthat.
Végül egy esős hajnalon megérkeztek a völgy aljára. Ott, egy hatalmas páfrány levele alatt, egy különösen fénylő, mélyzöld harmatcsepp pihent. Bubó belenézett — és amit látott, az nem volt más, mint egy másik apró bohóhal, pontosan olyan, mint ő.
Egymásra néztek. És a két harmatcsepp lassan összeolvadt.
A levegő halkan zúgott, mintha a világ sóhajtott volna egyet. A természet egyensúlya megtelt valami újszerűvel – egy harmatnyi boldogsággal, amit csak azok értenek, akik hisznek abban, hogy a legapróbb helyek is rejthetnek igazi otthont.
„Nem számít, mekkora a világod. Ha benne van a szíved, akkor épp elég nagy.”
– Bubó, a harmatcsepp halacska
