Veridia és Lumira – Az Egyetlen Arc – egy mese két világról, amely valójában egy volt
Réges-régen, amikor a világ még két részből állt, létezett két birodalom: Veridia, az örökzöld természet, és Lumira, a kristályfény városa. A két világ teljesen különbözött egymástól. Veridia lüktető élet volt: moha borította a sziklákat, a fák a felhőket karolták, és minden reggel harmatból szőtt zenét játszott a szél. Lumira viszont ragyogott. Üveghegyek csillogtak a napfényben, a levegő tiszta volt, akár a jég, és az emberek fényből készült gondolatokkal alkottak verseket és gépeket.
A két világ között sosem volt híd. Nem haragból – hanem mert senki sem hitte, hogy a másik létezik. Legalábbis… majdnem senki.
Egy napon, Veridiában, egy különleges gyermek született. Aysa volt a neve. Az egyik oldala ragyogott: bőre fehérarany, szeme zöld, akár a rét, amelyen megszületett. A másik oldala azonban más volt. Üvegsimára formált, áttetsző fénykristályokból állt. Amikor sírt, az egyik szeme könnyet hullatott, a másik szivárványt. Amikor beszélt, hangja hol lombsusogás volt, hol fényszikra a csendben.
Az emberek nem tudták, hogyan fogadják őt. Nem félték – de nem is értették. A fák meghajoltak előtte, a sziklák énekeltek neki, de az emberek csak néztek: „Melyik világból való?”
Aysa nem tudta. Csak érezte, hogy benne két világ van – és hogy e kettő nem háborúzik, hanem egymás után vágyakozik.
Ahogy felnőtt, különös álmai lettek. Álmában egy másik világban járt, ahol minden élőlény üvegből volt, és a gondolatok ragyogtak. Reggelente pedig szívében hiány maradt – egy hely után, ahol még sosem járt… de ismerte.
Egy nap elindult. Nem kérdezte meg, merre menjen – csak követte a szívét. Átment fákon, ködön, tavakon, mezőkön, míg egyszer csak… elérte a Fényhatárt. Ott, ahol Veridia levelei elkezdtek üvegszirmokká válni, Aysa megállt. És a túloldalon ott állt valaki, aki pontosan olyan volt, mint ő – csak tükörként.
Lira volt a neve. A Lumirai Tükrözők egyike. Az volt a dolga, hogy az elveszett fényeket keresse a világ peremén. De Aysa nem elveszett volt. Hanem a másik fele.
Ahogy egymásra néztek, a világ egy pillanatra megállt.
És ekkor a két test összeolvadt. Nem fizikailag – hanem lélekként. A Veridiai és a Lumirai én találkozott. És Aysa lett az első lény, aki egyszerre volt természet és fény, zöldség és üveg, élet és gondolat.
Ahogy visszatért a két világ határára, mögötte új utak kezdtek nyílni. Fák nőttek kristályból, Lumirában pedig a falakon először jelentek meg levelek árnyai. A két világ nem egyesült – de összefonódott.
És azóta is, ha valaki a tükörbe néz, és azt érzi, hogy többet lát, mint a saját arcát – talán egy pillanatra megsejti Aysa örökségét: azt a felismerést, hogy két teljesen különböző dolog is lehet egy, ha elég mélyen néznek egymásba.
„Az igazi egység nem abban rejlik, hogy egyformák vagyunk – hanem abban, hogy vállaljuk a különbségből fakadó szépséget.”
– Aysa, az Egyetlen Arc
