Az égen nem volt nap, sem hold.
Csak fények, mintha valaki leejtette volna a szivárványt, és az fák között szivárgott volna szét – vöröstől az ibolyáig. De az ég maga… fekete volt. Olyan fekete, ami nem az éjszaka sötéte, hanem a titoké.
A földön szétterülve fekete tollak hevertek. Egyik sem szárnyból hullott – ezek másféle tollak voltak. Emlékezetből készültek, minden egy elfelejtett gondolat, egy elhallgatott kérdés lenyomata.
És középen, egyetlen fénylő toll ívén belül, ott ült ő.
A holló.
Nem rikoltott. Nem mozdult. Csak figyelt – mély, szinte füstszínű szemeivel, amik nem néztek, hanem átnéztek. Átnéztek a tájon, az időn, rajtad, és egészen addig, amit már te sem mersz megnevezni.
Az ő tolla nem fekete volt. Feketén izzott.
Mintha a sötétség megtanulta volna, hogyan tükrözze vissza a fényt.
Sokan próbálták megfejteni a jelenlétét.
– A világ végi őr – mondta egy öreg ember, aki egyszer álmában látta.
– Az emlékezés madara – suttogta egy vak festő.
– Egy régi isten utolsó gondolata – írta egy költő, majd eltűnt a hegyek közt.
De senki nem találta meg kétszer ugyanott.
A háttér – vérvörös, izzó, mintha az ég egyszerre égett és álmodott volna – csak kiemelte a madár alakját. Körülötte a fák nem lombot viseltek, hanem színeket. Mintha mindegyik egy érzést hordozott volna: a zöld a reményt, a kék a fájdalmat, a sárga a kérdéseket, a lila a végességet.
A holló csak ült a tollban. Nem szállt fel.
Talán soha nem repült.
Mert ő nem azért jött, hogy mozogjon – hanem hogy maradjon.
Figyeljen.
Őrizzen.
Emlékezzen helyetted is arra, amit már elfelejtettél.
És ha egy nap arra jársz, és a földön fekete tollat találsz, ami furcsán meleg a tenyeredben…
Ne szólj. Csak nézd.
És talán ő is néz vissza rád.
