„Amikor a fény máshonnan jön”
A kisfiú nem tudta, miért van most ennyi csend a házban. A reggelek máskor gyorsak voltak, tele kacagással, csattogó papucsokkal, finom illatokkal. Most minden kicsit lassabb lett. Az ajtók halkabban csukódtak, a felnőttek szeme gyakrabban nézett lefelé.
A kisfiú csak figyelt.
Nem kérdezett, de mindent látott. Látta, hogy anya már nem humorizál reggel a kakaóval, és a kutya is csendesebb, mintha tudná, hogy nem illik most túl vidámnak lenni.
De aznap reggel valami különös történt. A fény másként érkezett be a szobába. Nem úgy, mint máskor – egyenes sugárban, hanem puhán, mintha valami letette volna. A kisfiú odament az ablakhoz, és csak nézte. A fák ugyanott álltak. A madarak ugyanúgy énekeltek. De valami mégis hiányzott.
Vagy… valami éppen most érkezett meg?
Ekkor vette észre a visszatükröződést az üvegen. A saját arcát látta benne – de nem egyedül. A szeme sarkában mintha ott lett volna egy másik fény is. Egy emlék. Egy pillanat. Egy nevetés, amit már nem hallani, de az ember mégis tudja, milyen volt.
És akkor megértette. Nem úgy, ahogy a felnőttek magyaráznák – hanem úgy, ahogy csak a gyerekek tudják. Hogy van, aki nem tűnik el, csak másféle helyről világít tovább.
Aznap este nem sírt, de nem is nevetett. Csak ült az ágya szélén, és suttogva annyit mondott:
– Látlak. Még mindig.
„Nem minden, ami eltűnik, tűnik el valójában. Van, ami a szív mögött marad, és onnan világít tovább.”
– ismeretlen szerző
