„Luca és a búzavirágok”
Luca öt és fél éves volt. Az „öt” már biztosnak számított, a „fél” pedig fontos volt neki, mert attól kicsit nagyobbnak érezte magát, mint tegnap. És aki nagyobb, az természetesen vezethet traktort. Legalábbis a nagypapája szerint.
Mert ez volt a nagy nyári terv: Luca megtanul vezetni. Persze nem az igazit, csak a régi, zöld traktort, amit már csak a kert végében használtak, de ami szerintük még mindig morogni tudott, ha jól megsimogatták a kormányát.
Luca komolyan vette a dolgot. Minden reggel befontatta a haját két copfba, mert „a haj nem zavarhatja a kilátást”, és sálat kötött a nyakába, mert a traktorozás egy „komoly mezőgazdasági művelet”, ahol úgy illik öltözni, mint a filmekben. A nagypapa bólogatott:
– Teljesen igazad van, kapitány kisasszony.
Aztán jöttek a közös reggelek: a poros kerekek megpörgetése, a motor hangjának utánzása, és persze a vezetés. Luca még nem értette a kuplungot, de tudta, hogy a traktor is jobban működik, ha beszélnek hozzá. És ő aztán beszélt:
– Na gyere, Matyi, indulunk, ne legyél már olyan lusta!
(Mert a traktor neve természetesen Matyi volt.)
És ahogy Matyi pöfögött a nyári búzák között, Luca úgy érezte, hogy ő maga is vezet valamit, amit nem is lehet kormánnyal irányítani: egy érzést.
Azt, amikor szabad vagy.
Amikor nem kell sietni.
Amikor mindenki mosolyog, csak úgy.
Délutánra mindig megtelt egy kis papírdoboz virágokkal – búzavirág, pipacs, néha egy-egy gyom, amit Luca „különleges fajként” emlegetett. Estére a sál poros lett, a haj kilazult, és a nagypapa mindig azt mondta:
– Te vagy a legszebb kapitány, akit ez a föld valaha látott.
És Luca csak nevetett, mint akinek fogalma sincs róla, milyen sokáig megmarad ez az egyetlen mondat. Mert akkor még nem tudta, hogy vannak nyarak, amik nem múlnak el. Csak elbújnak egy fiók mélyére, egy illatba, egy poros kormány emlékébe.
De most még csak az számított, hogy ő vezet. És Matyi hallgat rá.
És hogy minden reggel új virágot hoz a búza. És új nevetést.
„Vannak napok, amikből nem nősz ki. Csak visszamosolyogsz rájuk valahol később.”
– ismeretlen szerző
