Egyszer, egy távoli sivatagi oázis egyik sarkában, ahol a nap minden reggel aranyosan simogatta a homokot, élt egy különleges kaktusz, akit mindenki csak „Sensei Tüskének” hívott. De ő nem volt hétköznapi növény – ő volt a világ egyetlen harcművészetet gyakorló kaktusza!
Sensei Tüske egy bonsai tálban lakott, amit apró kavicsok borítottak. Bár nem volt lába, ahogy az embereknek, valahogy mégis képes volt rúgásokat végrehajtani, egyensúlyozni egy lábon, sőt, még egy pörgőrúgás sem volt számára lehetetlen. Titka az volt, hogy a természet és a belső béke energiáját egyesítette önmagában – a chi áramlása vezette minden mozdulatát.
A környező kaktuszok mindig csodálattal nézték, de egyikük sem merte utánozni őt. Ők csak álltak egy helyben, ahogy a természet rendelte. De Sensei Tüske hitt benne, hogy még egy növény is képes változni, ha van célja, és hisz önmagában.
Egy napon, amikor egy erős homokvihar közeledett, és az emberek elmenekültek a környékről, egy kis madár esett le a szélben. A többi kaktusz csak némán nézte, hisz nem tudtak mozdulni – de Sensei Tüske nem habozott. Egy gyors, elegáns mozdulattal kinyújtotta egyik karját, elkapta a kis madarat, majd a másik karjával óvóan tartotta, amíg el nem múlt a vihar.
A madár hálásan nézett rá, és attól a naptól fogva minden reggel meglátogatta őt, csipegetett a közelében, és halkan csiripelve mesélt neki a világ dolgairól. Sensei Tüske pedig továbbra is gyakorolt – nem a dicsőségért, hanem mert tudta: az igazi erő nem csak az izmokban, hanem a lélekben is rejlik. Még egy tüskés növény is őrizhet gyengédséget és bölcsességet a szíve mélyén.
És azóta, ha valaki arra jár, és meglát egy kaktuszt furcsa pózban egy bonsai tálban, talán még most is látja Sensei Tüskét, amint épp egy új mozdulaton dolgozik. Mert a harcos szelleme sosem pihen – még egy kaktuszé sem.
