„Az utca, ahol a szívek találkoznak”
A város szívében volt egy utca, amit csak kevesen ismertek igazán. Nem szerepelt térképeken, és ha valaki mégis rátalált, azt gondolhatta, véletlen volt. De az ott lakók tudták: ez az utca csak azoknak mutatja meg magát, akiknek a szívében él még a szerelem reménye.
Az utca kövei mindig vizesek voltak, mintha az eső sosem múlt volna el, csak álmosan visszahúzódott volna a háztetők fölé. A falakról rózsák, boglárkák, futórózsák és borostyánok omlottak alá, mintha az idő megállt volna egy tavaszi pillanatban.
Egy ilyen délutánon történt, hogy egy férfi – Áron – és egy nő – Lilla – ugyanazon saroknál fordultak be. Mindketten mást kerestek: Áron egy kis kávézót, Lilla egy régi könyvesboltot, amit valaki csak úgy ajánlott egy cetlin. De ahogy megpillantották egymást, mintha a virágok hirtelen még élénkebb színekre váltottak volna.
Elkezdett esni az eső. Csendes, szinte láthatatlan cseppek estek, de Lilla előkapott egy piros esernyőt, és ösztönösen odalépett Áronhoz.
– Megoszthatom? – kérdezte mosolyogva.
Áron csak bólintott. Szavak nélkül indultak el egymás mellett, és úgy érezték, mintha nem is most találkoztak volna először.
Ahogy sétáltak, az utca különös módon elcsendesedett. A boltívek alatt színes zászlók lengtek, a vízcseppek csilingeltek a kovácsoltvas erkélyeken, és minden virág rájuk nézett. Az emberek eltűntek, vagy talán sosem voltak ott. Csak ők ketten maradtak, egy világban, amit mintha nekik festettek volna.
És ott, a virággal borított híd alatt, ahol az ég és a föld összeér a tükörszerű kövön, megálltak. Áron félénken Lilla felé hajolt. Nem kérdezett, nem ígért semmit – csak megérintette az időtlen pillanatot.
A csókjuk csendes volt, mégis hangosabb minden kimondott szónál.
És attól a naptól kezdve…
…valahányszor esett az eső, Lilla elővette a piros esernyőt. Nem azért, hogy ne ázzon el – hanem mert emlékeztette arra az utcára, ahol egy idegen nem volt többé idegen.
Áron pedig minden héten visszatért oda, ahová a térképek sosem vezettek. Ahol a virágok emlékeztek, a falak hallgattak, és a kövek őrizték azt a csókot – amit csak az adott, aki tudja, hogy a szerelem nem vihar – hanem csendes, színes eső.
