„Egy levél Londonból”
Clara mindig is imádta az őszt – de sosem gondolta volna, hogy az első igazi őszi napját egyedül fogja eltölteni, épp London közepén. A nyirkos levegő halkan csípte meg az arcát, a kabát gallérja alatt pedig még a nagymama sálja sem adott elég meleget. Mégis valami húzta a városon át: a régi vörös buszok, a lámpák fényei a vizes úton, és a mindent betöltő, elegáns múltidézet.
A buszmegállóban állva figyelte, ahogy a 29-es járat lassan befut. A régi típusú emeletes busz nyikorgott, puffogott, de volt benne valami szinte varázslatos. Mintha egy időgép lenne, ami visszaviszi a gondolatait… vagy talán előre.
Clara felszállt, leült az emelet első ablakához, és ahogy a jármű elindult, magával vitte egy különös, megmagyarázhatatlan történetbe.
A megállók egyikénél egy idős úr szállt fel. Barna kalapot viselt, hosszú esernyőt tartott a kezében, és egy sárgult borítékot. Leült Clarától nem messze, és egy halk, udvarias bólintással köszönt.
– Nem zavarja, ha itt olvasom el ezt a levelet? – kérdezte. – Hatvankét év után ma kaptam választ.
Clara szemöldöke megemelkedett.
– Választ? Kire?
– Az egyetlen emberre, akinek sosem mertem elmondani, mit jelentett nekem – felelte az öregúr, és finoman kibontotta a borítékot.
A levelet nem olvasta fel, csak lassan végighúzta rajta az ujját. De az arcán egyetlen könnycsepp jelent meg – majd egy mosoly. Mint amikor valaki végre hazaér, miután hosszú úton volt.
A busz közben elhaladt a Big Ben mellett, a Westminster homályos árnyékai között, és Clara úgy érezte, hogy a város nemcsak épületekből áll. Hanem emlékekből, kihagyott pillanatokból, és válaszokból, amikre néha egész életet kell várni.
Amikor leszállt a buszról, a férfi már nem volt ott. De a borítékot a széken hagyta. Clara odament, és csak ennyit látott rajta, tintával, kézzel írva:
„Néha a legfontosabb dolgokat nem az idő viszi el – hanem a csend. De ha egyszer valaki elindul, még a csend is megtörhető.”
Clara megtartotta a borítékot. Nem azért, hogy elolvassa – hanem hogy emlékeztesse: amit most nem mondunk ki, talán soha nem lesz ideje megszületni. És hogy minden város egy térkép – de az igazán fontos utak a szívünkben vezetnek.
