„A stég, ahol a csend válaszol”
Egyszer volt egy kis tó, eldugva az erdők és hegyek ölelésében, ahol az idő nem sietett. Itt állt egy régi fapalló, egy stég, ami egyenesen a víz szívébe vezetett. Az emberek csak ritkán jártak erre, és még ritkábban maradtak. De aki leült a stég végére, az mindig kicsit másképp ment tovább, mint ahogy jött.
Egy nap egy fiatal nő érkezett. Léna volt a neve. Egy hátizsákkal jött, de nemcsak ruhát cipelt benne – hanem kérdéseket, kételyeket, és egy nagy-nagy csendet önmagában.
A város zaját hagyta maga mögött. A döntéseit. A múltját. És azt a hangot, ami egy ideje folyton ezt ismételte: „Nem vagy elég.”
A stéghez lépett. A fapallók alig nyikorogtak a léptei alatt. A tó mozdulatlan volt, mint egy tükör – mintha azt kérdezné: „Látod már magad?”
Léna leült. Nem beszélt. Nem sírt. Csak figyelte, ahogy az ég kettéválik: egyik fele kékbe fagyott, a másikban a nap éppen feladta utolsó fényszikráit.
És akkor történt valami. Nem hangosan. Nem látványosan.
A színek összeértek. A víz halkan ringott. Egy csapat madár suhant el felette. És hirtelen úgy érezte: nem kell választ találnia – elég, ha lélegzik.
Talán a stég suttogta. Talán a víz mesélte el. Vagy talán csak önmaga mélyéről jött:
„A csend nem üresség. A csend emlékeztet arra, hogy itt vagy. És ez elég.”
Léna mosolygott. Először csak egy kicsit. Aztán úgy, mintha a mellkasából kioldódna valami régi csomó.
Nem lett hirtelen minden világos. Nem oldódott meg minden fájdalom. De megtette az első lépést – nem hátra, nem előre, hanem befelé.
És ez volt a legnagyobb utazás, amit valaha tett.