„A tánc, amit senki sem látott – és mégis mindenki érzett”
Réges-régen, egy kis falucska szélén, ahol a mező véget ért és az erdő kezdődött, élt egy lány, akit Barbinak hívtak. Nem volt különleges sem a ruhája, sem a háza, de volt valami benne, amit senki más nem hordozott: a csendből születő mozdulat.
Gyermekkora óta, mikor senki sem figyelte, Barbi mezítláb kiment a rétre, és táncolt. Nem tanulta sehol. Nem volt mestere. De a teste tudta, amit a lélek még csak alig sejtett: hogy a szépség nem valakié – hanem valami, ami átfolyik rajtunk.
Barbi soha nem táncolt emberek előtt. Nem bábszínházban, nem iskolai előadáson, még csak a barátainak sem. Ő mindig akkor mozdult, amikor a szél elhalkult, amikor a pitypangok már álmosan bólogattak a nap felé.
És amikor senki sem volt ott – mégis minden ott volt: a fák figyeltek, a fények vele lélegeztek, a madarak néma csodálattal suhantak el felette. Ő lett a rét hangja, amit nem hallani kellett, hanem érezni.
Az emberek a faluban gyakran mondogatták:
– Nem tudom miért, de ha arra a rétre megyek, mintha valami megnyugodna bennem.
De sosem tudták, hogy Barbi az oka. Mert ő sosem kért tapsot. Csak mozdulatot. És egy darabot önmagából.
Egy napon, naplemente idején, amikor az ég vörösbe hajlott, egy idegen érkezett a faluba. Festő volt, vászonnal a hátán, és színekkel a szemében. Véletlenül tévedt arra a mezőre – vagy talán semmi sem volt véletlen.
Ott találta Barbit – nem szólt hozzá, nem zavarta meg. Csak leült, és festeni kezdett. És a kép nem a lányt ábrázolta, hanem az érzést, amit mozdulatai hagytak a levegőben.
Amikor elkészült a festmény, mindenki látni meg akarta látni. Az emberek sorban álltak, hogy megtapasztalják azt a pillanatot, amit senki sem látott – de mégis mindenki érzett.
És attól a naptól kezdve Barbi már nem rejtőzött el. Nem azért, hogy híres legyen – hanem mert megértette: a szépséget nem elrejteni kell – hanem megosztani.
