„Makari, a csend őrzője”
Afrika szívében, ahol az ég mindig egy kicsit közelebb van, és a föld hangjai évszázadok óta ugyanazt zúgják, élt egy orrszarvú, akit Makarinak hívtak.
Makari nem volt a legerősebb, sem a leggyorsabb. De volt benne valami, amit mások nem vettek észre elsőre: a nyugalom hatalma.
Míg a gepárdok versenyeztek, az elefántok dübörögtek, a majmok hangoskodtak, Makari csak állt. Mozdulatlanul. Mintha hallgatózott volna. És valóban – ő volt az egyetlen, aki értette a Föld alatti hangokat.
Amikor a talaj megremegett, más állatok riadtan szétszéledtek. Makari viszont csak lehajtotta fejét, és lassan végigsimította orrszarvát a poros földön. Ő tudta, mikor jön eső. Tudta, mikor közeledik veszély. És azt is tudta, hogy néha a csend többet mond, mint ezer üvöltés.
Az ifjú állatok gyakran gúnyolták:
– Miért nem rohansz, Makari? Miért nem harcolsz, ha jön a baj?
Makari csak ennyit mondott:
– A vihar előtt a fa sem harcol. Csak gyökeret ereszt.
Egy évben különösen száraz lett a szavanna. A folyók eltűntek, a por lepte a levegőt. Az állatok tanácsot tartottak – de mindenki mást mondott. Az oroszlánok új területre akartak vonulni, a zebrák és antilopok északra indultak, a madarak már elrepültek. Csak Makari nem mozdult.
És amikor megkérdezték tőle, miért marad, ennyit válaszolt:
– Mert hallom a vizet. Lent, mélyen. A gyökerek még érzik.
Az állatok nevetve otthagyták. Ám három nappal később a föld megremegett – nem veszélyből, hanem örömből: egy rég elfeledett forrás tört fel ott, ahol Makari állt.
Az állatok sorra visszatértek. És onnantól kezdve nem gúnyolták többé a csendes orrszarvút. Inkább figyeltek.
Makari nem lett király. Nem építettek szobrot róla. De ha a szél a poron átsuhan, ha a nap újra megtöri a fák árnyékát, a bölcs öregek még most is azt mondják:
