„A Lángbagoly és a Csillagcsend”
Valahol messze, ahol az égbolt sosem alszik, és a holdat még az idő is tiszteli, ott élt egy különleges lény – Flamura, a Lángbagoly.
Nem nappal született, de nem is az éjszaka hívta életre. Ő az alkonyat és a hajnal közti résben született – abban a pillanatban, amikor a világ egy leheletnyi ideig megáll lélegezni.
Tollai nem egyszerű tollak voltak – hanem izzó, fénylő ereklyék. Minden egyes tollban egy-egy elfeledett gondolat, egy meg nem írt dal vagy egy elveszett álom rejtőzött.
És a szeme… A szeme nem nézett. Látott.
Flamura nem a fákon lakott, nem is barlangokban. Ő egy lebegő könyvtár őre volt: a Szélkör, amely örökké forgott a csillagok körül. Ebben a könyvtárban nem papírlapok voltak, hanem emlékekből szőtt pergamenek – minden lény története, amit valaha éltek vagy élni fognak.
És ha valaki elég bátor volt, hogy kérdezzen – Flamura válaszolt. De sosem szóval. Hanem fénnyel. Egyetlen tollát leejtette, és az, aki megérintette, abban azonnal fellobbant egy emlék – egy válasz, amit mindig is hordozott, csak elfeledett.
Egy nap egy gyermek érkezett – Lina, egy kicsi lány, aki nem mert többé álmodni. Túl sok veszteséget hordozott, túl sok „miért”-et.
Ő nem kérdezett hangosan. Csak leült Flamura elé, és lehunyta a szemét.
És a bagoly tudta: ez az igazi kérdés. A csend.
Ekkor egy toll lassan levált, és Lina tenyerébe hullott. Ahogy hozzáért, láng nem égett – csak melegség futott végig rajta. És ekkor megjelent előtte egy emlék, amit gyermekként egyszer érzett: hogy szeretik, anélkül, hogy bármit is tennie kellene érte.
Lina szeme megtelt könnyel, de nem a fájdalomtól. Hanem attól, hogy végre újra emlékezett.
Flamura ma is ott van. Nem ott, ahol keresnéd – hanem ott, ahol a kérdés már csenddé vált benned. Amikor nem vágyunk válaszokra – csak békére.
És ha valaha is úgy érzed, hogy túl sötét lett benned minden, ne keress külső fényt.
Csak csukd be a szemed.
Lehet, hogy egy fénylő toll épp akkor hullik a szívedre.
