„Az Emlékező-tó legendája”
Valahol, túl a térképek szélén, túl az ismert hegyvonulatokon, volt egy völgy, amit soha senki nem nevezett el. Az ott élők egyszerűen csak így hívták: az a hely, ahová az emlékek térnek vissza.
Ott állt a tó, mélykék, mint a legelső álom, amit gyerekként lát az ember. Körülötte rózsaszínbe hajló fák nőttek, amelyekről úgy tartották, hogy minden virág egy-egy megőrzött érzésből fakad. A fák sosem hullatták le lombjukat – mert a szeretet, a veszteség, a boldogság és a fájdalom nem múlik el – csak átalakul.
A tavat Miralisnak hívták, és volt egy legenda róla:
Aki a vízébe néz, nem azt látja, ami van – hanem azt, amit őriz.
Lira utazása
Egy napon egy fiatal lány érkezett a völgybe. Lira volt a neve. Nem kereste a tavat – a tó találta meg őt. Hónapok óta úton volt, térképpel a kezében, de valójában belül semmit nem keresett már. Elveszített valakit, akit nagyon szeretett, és azóta csak ment, ment, hogy elég messzire kerüljön saját gondolatai elől.
Amikor megpillantotta a tavat, először nem hitt a szemének. A jégcsipkés fák, a tükörként csillanó víz, a rózsaszín lombok – mind olyan volt, mintha egy elfeledett álomból léptek volna elő. És ahogy közelebb lépett, a szél egyetlen szót hozott:
„Emlékezz.”
Lira lehajolt, és a tóba nézett.
A víztükör először nyugodt volt. Aztán megrezdült – és hirtelen megjelent benne egy kép: egy kandalló melege, egy kéz, ami egy másikat fog, egy nevetés, amit már régen nem hallott. Lira szíve belesajdult – de nem a fájdalomtól. Hanem attól, hogy újra érzett.
És akkor megértette: amit elveszített, nem tűnt el. Csak nem volt többé vele – de örökre benne maradt.
A könnyei belehullottak a tóba, és az elmerülő cseppek apró fényekké változtak. A rózsaszín fák lehajoltak felé, mintha átölelnék.
Lira másnap hajnalban elindult visszafelé. Már nem menekült. Nem keresett semmit – mert megtalálta magában azt, amit eddig kívül próbált elérni: az emlékezés békéjét.
És a legenda szerint, aki egyszer a Miralis-tónál járt, annak szívében örökre megmarad egyetlen szirma a fák virágából. Nem látszik – de ha becsukod a szemed, és csendben vagy, érzed, hogy ott van.
