„Őszi út, ahol nincsenek kérdések”
Azt mondják, az ember akkor mosolyog őszintén, amikor nincs benne semmi, amit rejtegetni próbál. Áron ilyen mosollyal lépett be az őszi ösvénybe, kezében a póráz, mellette Finn, a golden retriever, aki pontosan tudta, merre visz az út – nem a lábak, hanem a szívek szerint.
Nem volt céljuk. Nem kellett. Az ilyen sétákban nem az a fontos, hová mész – hanem az, hogy nem kell sehová sietned.
A falevelek puhán zizegtek a bakancs alatt, mintha mindegyik csak azért esett volna le a fáról, hogy ott lehessen Áron és Finn lépte alatt. A nap sugarai áttörtek a narancsszín lombok között, megsimogatva az arcukat és minden pillanatot aranyba öltöztettek.
Finn olykor lehajolt egy fűcsomóhoz, máskor játékosan a levelekbe ugrott. Áron ilyenkor csak nevetett – nem hangosan, inkább úgy, mint aki visszatalált valamihez, amit már régóta keresett, de nem is tudta, hogy hiányzik.
Az ösvény kanyarodott. A kerítés mentén madarak repkedtek, egy pillangó átsuhant az őszi fényen, mint egy emlék, amit az ember sosem tud elkapni, csak hagyni, hogy megsimítsa belülről.
Áron nem beszélt, és Finn sem szólt – de ott volt valami köztük, amit szavak nélkül is lehetett érteni. Egy régi fájdalom, amit együtt múltak el. Egy hosszú nyár emléke, amit most puha csendbe takart a természet. Egyfajta jóleső egyedüllét, amiben mégsem voltak egyedül.
Ahogy elérték a domb tetejét, Áron megállt. A táj alattuk nyugodtan terült el: völgyek, fák, távoli háztetők és a horizont, ahol a fény és a föld összeérnek.
Finn leült mellé, fejét Áron lábához hajtotta. Ő pedig csak állt, zsebre tett kézzel, szemében könnyű fény. Nem volt oka a mosolynak. És talán éppen ezért volt igaz.
