A por és füst között, a föld mélyén, minden mozdulat lassúnak és nehéznek tűnt. Bálint már órák óta kereste a társait a beomlott járatok között. A sisakján lévő lámpa fénye alig szelte át a gomolygó port, de nem állt meg — nem állhatott.
Minden egyes kődarab, amit arrébb tolt, minden belélegzett fojtó levegő mögött ott volt a tudat: valaki odabent vár rá. Talán egy barát, talán egy idegen. De ebben a sötétségben nem volt jelentősége a neveiknek, csak annak, hogy emberek, akik még élhetnek.
A kinyújtott kezével hirtelen megérintett valamit. Hideg volt és poros, de érezte, hogy ujjai köré gyengén fonódik egy másik kéz. A szorítás alig volt több egy érintésnél, de a jelentősége óriási: ott volt valaki, még lélegzett.
Bálint mély levegőt vett, és a szívverése hirtelen erősebben dübörgött. Ebben a pillanatban nem számított a fájdalom a hátában, a por a tüdejében, vagy a félelem, ami végigkísérte a mentést. Csak az, hogy ezt az egy életet visszahozza a napfényre.
Ahogy a szorítás egyre erősebb lett, a por között a bányász ajkán halk suttogás formálódott:
— Nem engedlek el. Soha.
És valóban nem engedte.
