A világ már rég elfelejtette a nevét. A szél, ami valaha selymesen simogatta bőrét, ma csak port sodor felette. Az emberek, akik ismerték, már régen visszatértek a földbe, a házak, amelyek között élt, romokban hevernek, és az ösvények, melyeken egykor táncoló léptekkel járt, benőttek gazokkal. Csak ő maradt, részben ember, részben kő – egy örök pillanatba fagyott emlék.
Arcát finom repedések hálózták be, mintha az idő türelmes ecsettel festette volna rá a történetét. Minden vonal egy emléket őrzött: egy mosolyt, egy könnycseppet, egy kimondatlan szót. A bőre szürkévé fakult, mintha a föld magához akarta volna ölelni, és lassan elvenni tőle az utolsó színeket is.
És mégis – volt rajta valami, ami dacolni mert a múló évekkel.
Az ajkai.
Élénkpirosak voltak, mintha egy másik világból lopták volna a színt, ahol az idő nem képes felemészteni semmit, ami valóban fontos. Az a piros árnyalat nem egyszerű festék volt – az élete lüktetett benne. Ezek az ajkak egykor nevetést ajándékoztak a szomorú napokra, suttogtak vigaszt az elveszetteknek, és ígéreteket mondtak ki, amelyek mélyebbek és igazabbak voltak, mint bármilyen kimondott eskü.
Az emberek akkoriban szerették hallgatni őt. A hangjában volt valami, ami nemcsak a szavakat, de az érzéseket is továbbadta. Szelíden beszélt a gyerekekhez, türelemmel a fáradtakhoz, és bátorságot öntött azok szívébe, akik már majdnem feladták. Minden mondata mögött ott állt a szívének melege, amely nem ismert előítéletet vagy közönyt.
De ahogy az idő telt, elérkezett a nap, amikor utoljára csukta le a szemét. Az emberek gyászolták, de az élet továbblépett, ahogy mindig is teszi. Házak épültek és omlottak össze, nemzedékek születtek és múltak el, és lassan már senki sem tudta pontosan, ki volt ő.
Csak egy dolog maradt fenn: a kővé vált arca a föld felszínén. Az évek során az eső és a szél formálta tovább, repedések jelentek meg rajta, de az ajkak sosem halványultak el. Nem volt logikus, nem volt magyarázható – még a tudósok is értetlenül álltak előtte.
A környékbeliek azt mondták, hogy a színe az igazi szerelméből maradt meg. Hogy egykor volt valaki, akit úgy szeretett, hogy az érzés beleégett a világ szövetébe. És hogy amikor meghalt, ez a szerelem nem tűnt el, hanem ott maradt a földön, látható jelként mindenki számára, aki elég figyelmes, hogy észrevegye.
Volt, aki szerint az ajkak egy üzenetet hordoznak: hogy ami igaz, azt az idő nem törölheti el. Hogy a szépség nem a hibátlan bőrben vagy az ifjúságban rejlik, hanem abban a részben, ami túléli az elmúlást – a szavakban, a tettekben, az őszinte érintésekben.
És talán ezért, ha valaki egy nehéz napon arra járt, és a szürke kőarcra pillantott, a piros ajkakban ott érezte a bátorítást: „Ne add fel. Amit szeretettel adsz, az örökké él.”
