A hegyek mélyén, ahol a sziklák évezredeken át őrizték a csend titkát, élt egy fiatal szerzetes, Arjun. Egész életében a békét kereste, de a lelke mélyén ott szunnyadtak a kérdések, amelyeket soha nem mert hangosan kimondani: „Miért szenved az ember? Van-e értelme a fájdalomnak? Hol találom meg önmagam?”
Egy hajnalon, mikor a köd úgy ült a völgyben, mint egy végtelen fátyol, elindult felfelé a sziklás ösvényen. Azt mondták neki, hogy a hegy tetején, két kőből faragott kéz között, megnyílik az út a megértéshez.
Ahogy léptei kopogtak a köveken, szíve egyre erősebben vert. A sziklafalak szűk ösvénnyé zárultak, majd egyszerre tárult fel előtte a látvány: két hatalmas kőkéz, mintha az ég felé imádkozna, közrefogta az utat. A kezek között pedig ott ült a hatalmas Buddha-szobor, amely nemcsak kő volt, hanem élő jelenlét, béke és erő egyszerre.
Arjun letérdelt, szemeit lehunyta, és hallotta, ahogy a szél a sziklák között úgy zúg, mintha válaszokat hozna. Akkor megértette: a kezek nem csupán kőből voltak. Az univerzum kezei voltak ezek, melyek nem eltaszítják, hanem mindig tartják az embert – akkor is, ha ő maga nem érzi.
– Mester – suttogta halkan –, egész életemben féltem. Féltem a veszteségtől, a haláltól, a magánytól. Hogyan találhat békét az, aki ennyi terhet hordoz?
A szobor nem válaszolt szavakkal, de a csendben megszületett a felismerés. Nem a félelem elkerülése adja a békét, hanem az elfogadása. A fájdalom is része az útnak, és minden könnycsepp, minden seb a belső fényhez vezet.
Arjun szívében ekkor nyugalom áradt szét. Felállt, és ahogy a szoborra nézett, már nem egy külső istenséget látott, hanem saját lelkének tükrét. Megértette, hogy amit egész életében keresett, mindig is benne volt: a csend, a béke, a megvilágosodás.
Mikor visszaindult a kolostorba, tudta, hogy soha többé nem lesz ugyanaz az ember. A világ változatlan maradt – a hegyek, a szél, az emberek gondjai ugyanúgy ott voltak –, de benne megszületett az a tér, amelyben minden félelem és fájdalom elfér. És ez volt az igazi szabadság.
