A Hold meséje
Volt egyszer egy kisfiú, akit Ádámnak hívtak. Ádám gyakran érezte magát magányosnak, mert szülei sokat dolgoztak, a barátai pedig messze laktak. Egyik este, mikor a telihold fénye beragyogta az erdőt, kimerészkedett a kert végében álló nagy fához, és felmászott a legvastagabb ágára. Ott ült, és a Holdat bámulta, mintha választ várna tőle.
Ekkor valami furcsa zajt hallott. Egy apró, fürge kismajom kúszott elő a lombok közül, és egyenesen mellé telepedett. Nagy, kíváncsi szemeivel Ádámra nézett, majd megszólalt – mert ez a majom nem volt akármilyen majom: ő a Hold küldötte volt.
– Miért nézel ilyen szomorúan a Holdra? – kérdezte csillogó hangon.
Ádám először megdöbbent, aztán halkan válaszolt:
– Olyan jó lenne, ha lenne valaki, akivel megoszthatnám a gondolataimat.
A kismajom elmosolyodott.
– Hát akkor most már van. Engem Lunónak hívnak. A Hold küldött hozzád, hogy ne feledd: sosem vagy igazán egyedül.
Onnantól kezdve minden teliholdas éjszakán találkoztak. Együtt ültek a vastag ágon, és meséltek egymásnak. Ádám elmondta, mi bántja a szívét, Luno pedig csodás történeteket mesélt az égről, a csillagokról, a Hold titkairól. Együtt nevettek, együtt álmodoztak, mintha két testvér lennének.
Ádám lassan megtanulta, hogy a magány nem üresség, hanem lehetőség. Mert ha nyitott szívvel nézünk a világra, mindig találunk társat – ha nem is embert, akkor egy csillagot, egy fát, vagy épp egy apró majmot, akit a Hold küld mellénk.
És mikor eljött az idő, hogy Ádám nagyobb lett, és már nem mászott fel minden este a fára, mindig tudta: Luno, a kismajom ott van, valahol a Hold fényében, és hallgatja őt.
