Az Aranymosolyú Királynő
Volt egyszer egy birodalom, amelyet a Nap és a Csillagok áldottak meg. A nép úgy mesélte, hogy amikor megszületett a királynőjük, a hajnal aranyló fénybe borította a falvakat, a madarak kórusban daloltak, és a virágok egyszerre nyíltak ki. A lányt később mindenki csak az Aranymosolyú Királynőnek hívta, mert mosolyától úgy érezték az emberek, mintha maga a fény költözött volna a szívükbe.
Gyermekkorától kezdve szerette a nevetést. Amíg más királyi sarjak szigorú szabályok között éltek, ő a piacon játszott a gyerekekkel, vagy virágkoszorút font a réten. Az udvaroncok eleinte rosszallták: „Egy királynőnek komolynak kell lennie!” – mondták. De amikor látták, hogy ahol ő megjelenik, ott a legkomorabb ember is elmosolyodik, lassan megértették: az ő ereje nem a komolyságban, hanem a derűben rejlik.
Amikor trónra került, nem arannyal és hatalmas hadsereggel kívánta megerősíteni birodalmát, hanem ünnepekkel és közös örömökkel. Minden évben tartottak egy „Fények napját”, ahol mindenki mécseseket gyújtott, és dalokat énekelt az utcán. A palota kapui mindig nyitva álltak, s ha valaki szomorúan érkezett, a királynő addig maradt mellette, míg az illető újra képes volt mosolyogni.
Egyik nap a birodalom határához egy követ érkezett egy szomszédos országból, ahol szomorúság uralkodott. Az emberek ott elfelejtettek nevetni, a földek kietlenek voltak, és az arcokon csak árnyék látszott. A királynő nem hadsereget küldött segítségül, hanem saját magát. Aranyfényű ékszereivel, de leginkább a szívében rejlő derűvel lépett az idegen ország földjére.
Ott nem beszélt sokat. Egyszerűen csak mosolygott, játszott a gyerekekkel, táncolt a piacon, és megmutatta, hogyan tud a zene és a nevetés életet lehelni az emberekbe. Először csak a gyerekek kacagtak vele, aztán a szülők, végül az egész nép. A szomorúság, amely addig nehéz ködként borult az országra, lassan feloszlott.
Hazatérve a birodalmába, a királynő tudta: a legnagyobb ajándék, amit a világnak adhat, az a derű, amely más szívekben is fényt gyújt.
És az emberek sok-sok év múlva is azt mesélték róla: „Ő volt az, aki megtanította nekünk, hogy a boldogság nem kincs, amit őrizni kell, hanem fény, amit tovább kell adni.”
