Egy napsütéses délutánon, Róma szívében, a Trevi-kút hűvös vizének csobogása közepette egy kisfiú játszott. Nem volt rajta ing, csak felgyűrt nadrág, és a térdén itt-ott foltok mutatták, hogy a világot nem a paloták, hanem az utcák kövein fedezi fel. Mellette hűséges kísérője, egy kócos szőrű, vidám kutyus ugrándozott, farkát csóválva, mintha ő maga is része lenne a játékos víztáncnak.
A kisfiú két tenyerébe fogta a vizet, és a kutya elé csorgatta, aki nagyokat nyalogatott belőle. Mindketten kacagtak – a gyerek hangosan, a kutya a tekintetével. A turisták, akik körülöttük álltak, mosolyogva nézték őket, és bár sokan érkeztek ide kívánságot dobni az érmék között csillogó vízbe, mégis úgy érezték, hogy ez a jelenet sokkal nagyobb ajándék, mint bármilyen beteljesült kívánság.
A kút már évszázadok óta állt, szobrainak tekintete szigorúan figyelte a várost, de azon a délutánon maga a szökőkút is mintha felderült volna. A víz úgy csillogott a napfényben, mintha apró gyémántokat szórna szét, s a gyerek és a kutya játéka az öröm tisztaságát tette láthatóvá.
Egy idős asszony, aki éppen pénzérméjét dobta a kútba, megállt mellettük. Nézte a fiút, ahogy kacagva hajol a víz fölé, és a kutyát, aki hűségesen ugrált mellette. Sóhajtott, majd halkan azt mondta:
– Ez az igazi kívánság… hogy soha ne veszítsük el a játékosságot, amit gyerekként hordozunk.
A kisfiú nem hallotta, de talán érezte, mert felemelte a kezét, és egy csepp vizet fröcskölt a levegőbe, amely a napfényben apró szivárványként hullott vissza a kútba.
