Egy tó partján, ahol a víz olyan tisztán csillogott, hogy az égboltot és a felhőket is tökéletesen visszatükrözte, egy különös pillangó született. Nem virágokból és színekből, mint a többiek, hanem a tó vizének gyöngyszemeiből. A cseppek összeolvadtak, és szárnyakat formáltak, amelyek áttetszők voltak, akár a kristály, mégis finomak és törékenyek, mint egy álom.
Az emberek, akik a tóhoz jártak, gyakran álltak meg elcsendesedve, ha meglátták a vízcsepp-pillantást, ahogy felszáll, majd ismét a vízbe simul. Nem tudták megfogni, nem tudták megtartani, csak csodálni.
Egy kisfiú minden nap kijött a tóhoz. Ő volt az egyetlen, aki nem próbálta meg elkapni a pillangót, hanem leült a partjára, és mesélt neki: a napjáról, a vágyairól, arról, mennyire szeretné, ha lenne egy barátja, aki mindig meghallgatja. A vízcsepp-pillangó szelíden körülötte repkedett, szárnyai minden csapásával apró hullámokat küldve a víz felszínére, mintha válaszolna.
Idő telt, a kisfiú nőtt, de minden nap visszatért. A pillangó soha nem hagyta el a tavat, de mindig ott volt neki – hallgatva, tükrözve, ragyogva. Az emberek a faluban csak mosolyogtak:
– Ez a gyerek mindig a tóhoz beszél… – mondták.
De ő tudta, hogy nem csak a tó hallja, hanem egy barát is.
Egy nyári este, amikor a naplemente ezüstösen csillogott a vízen, a fiú – aki immár ifjúvá serdült – így szólt:
– Köszönöm, hogy mindig itt voltál nekem. Lehet, hogy mások nem értik, de te megtanítottál arra, hogy néha a legnagyobb barátság a csendben születik.
A pillangó felröppent, szárnyai szikrákat szórtak a levegőben, majd egy utolsó kört írt le felette. A tó hullámai mintha válaszoltak volna, s az ifjú szívében tudta: bár a pillangót sosem viheti magával, a tanítást, amit kapott, örökre benne marad.
