Egyszer réges-régen, egy apró város szélén, három tudós barát minden éjjel összegyűlt, hogy az eget kémlelje. Ők voltak az „Égi Három”, akik nemcsak a csillagokat szerették, hanem egymást is szüntelen csipkelődéssel és jókedvvel.
Az egyikük, Bartolomeo, mindig azon bosszankodott, hogy a teleszkóp fogaskerekei nyikorgó hangot adnak.
– Ez az univerzum legnagyobb titkait fürkészi – mondta –, de hallod? Úgy szól, mintha egy rozsdás szekérkereket tekernénk!
A másik, Lorenzo, nevetve felelt:
– Talán épp a nyikorgás jelzi, hogy az univerzum figyel ránk!
A harmadik, Giulio, aki mindig jókedvű volt, hozzátette:
– Vagy lehet, hogy a teleszkóp is akar részt venni a beszélgetésben!
Egyik este, amikor a távcsövet a Jupiterre irányították, különös dolgot vettek észre. A bolygó holdjai épp egy sorba rendeződtek, és Bartolomeo izgatottan kiáltott fel:
– Nézzétek! Olyan, mintha keringőznének!
Lorenzo rávágta:
– Akkor én leszek a karmester, és vezénylek nekik! – és komikusan hadonászott a kezeivel.
Giulio pedig papírt és tollat ragadott, s rajzolni kezdte a táncoló holdakat, majd kitalálta:
– Adjunk mindegyiknek neveket! Ez itt a „Csintalan”, ez a „Komoly”, és ez itt a „Lusta”, aki mindig lemarad.
Így történt, hogy azon az estén nemcsak tudományos jegyzetek születtek, hanem egy vidám mesés térkép is a Jupiter holdjairól, tele karikatúrákkal és tréfás megjegyzésekkel.
Bár a világnak később komoly csillagászati felfedezésként maradt meg az a nap, ők hárman tudták, hogy a legnagyobb kincs, amit az ég alatt találtak, az nem más, mint a közös nevetés és a barátság.
