Egyszer régen, amikor az álmok és a valóság még kéz a kézben jártak, élt egy különleges nő, akit mindenki csak Hajnalfénynek nevezett. Nem azért, mert királynő lett volna, vagy mert hatalmas birodalom fölött uralkodott, hanem mert bárhová ment, a levegő megtelt csillámló derűvel, és a szívekben felragyogott a remény.
Hajnalfény ruhája nem fonalból készült, hanem a hajnal pára-könnyeiből, az est csillagporából és az emberi álmok szövetéből. Ha közelebb hajoltál hozzá, hallhattad, ahogy a ruha halk dallamokat zümmög: mindenkihez más-más dallamot, attól függően, mire vágyott a lelke.
Egy napon a faluba, ahol élt, elérkezett a szomorúság. Az emberek elvesztették a hitüket, már nem mosolyogtak, és az álmaikat is a porba rejtették. A gyermekek nem játszottak többé, a felnőttek pedig a csillagokra sem tekintettek fel.
Amikor Hajnalfény ezt meglátta, megérintette a fákat, és azok újra virágba borultak. Megsuhintotta fátylát a patak fölött, és a víz újra dalolva csobogott. De a legfontosabbat az emberek szívéhez súgta:
– Nem a világ színe halványult el, hanem ti felejtettétek el, hogyan kell hinni benne.
E szavak után csodálatos dolog történt. Egy kisfiú, aki addig csak némán bámulta a földet, elővette régi rajzait, és boldogan mutatta őket a többieknek. Egy asszony, aki régóta nem énekelt, újra dalra fakadt, és hangja úgy szállt, mintha a madarak kísérték volna. Az öreg mesterek újra mesélni kezdtek a csillagokról, és a falu felett ismét fény gyúlt.
Hajnalfény nem tett mást, csak emlékeztette az embereket arra, amit már mindig is tudtak: a szépség és a remény sosem tűnik el – csak néha el kell söpörni róla a port.
És amikor eljött az este, s Hajnalfény ködbe burkolózva eltűnt, a falusiak még sokáig beszéltek róla. Nem tudták, valóság volt-e vagy álom, de egy dolog biztos: a szívük megtelt fénnyel, amit azóta is őriznek.
