Egy kisváros csendes szélén, ahol a házak között még játszott a szél és a kerítések mögül virágillat szállt fel, élt egy kislány, Lilla. Lilla legkedvesebb játéka nem egy baba volt, nem egy csillogó autó, hanem egy egyszerű kis buborékfújó. A buborékfújó üvegcse mindig ott állt az ablakpárkányon, és amikor csak tehette, Lilla leült mellé, mártotta a pálcikát a szappanos vízbe, majd óvatosan, koncentrálva belefújt.
Egyik délután a szoba megtelt buborékokkal. Némelyik kicsi volt és vidáman pattant szét a levegőben, mások nagyra nőttek és lassan lebegtek a fényben, szivárványt tükrözve a falakra. Lilla kacagott, amikor a buborékok egymásba kapaszkodtak, vagy amikor az orrára szálltak. De aztán történt valami különös.
Az egyik buborék nem pattant szét azonnal. Lebegett, szinte lassabban, mint a többiek, és amikor Lilla közelebb hajolt, mintha apró képeket látott volna benne. A buborékban ott csillogott a nyár, a virágok, a kacagás a játszótéren. Egy másik buborékban a nagymamája mosolya villant fel, aki mindig süteményt sütött neki. Minden buborék egy-egy apró emléket hordozott, valamit, ami melegséget adott a szívének.
Lilla rájött, hogy a buborékok nem csak játékok. Ő maga tölti meg őket. Minden kacaj, minden öröm, minden szeretet, amit beléjük fúj, tovább él bennük, míg a levegőben táncolnak. És bár előbb-utóbb szétpattannak, a pillanat, amit ő megélt, örökre az övé marad.
Ettől kezdve Lilla minden nap buborékokat fújt – nem csak játékból, hanem mert tudta, hogy minden buborék egy apró üzenet a világnak: „Élek, szeretek, és boldog vagyok.”
