Egy régi kisváros peremén, ahol a házak ablakaiból meleg fény szűrődött ki estefelé, állt egy rozoga hinta. A kötelek már kicsit megkoptak, de a deszkája még tartotta a gyerekeket, akik nap mint nap idejöttek játszani.
Aznap este a naplemente aranyba öltöztette az eget, amikor két apró hátizsákos gyerek ült egymás mellé a hintára. Dani és Lili voltak. Dani narancssárga pólóban, kék táskával, Lili piros ruhácskában, kis barna hátizsákkal. Már régóta barátok voltak, és minden titkukat itt osztották meg egymással – ezen a nyikorgó hintán, a lenyugvó nap alatt.
– Lili – kezdte Dani, és a lábát idegesen húzogatta a porban –, szerinted, ha felnövünk, még mindig barátok leszünk?
Lili oldalra pillantott rá, de nem válaszolt rögtön. Csak hagyta, hogy a hinta lassan előre-hátra ringassa őket. Aztán halkan megszólalt:
– Ha rajtam múlik, mindig. Mert te vagy az első, akinek mindent elmondhatok.
A fiú elmosolyodott. – És te vagy az első, aki mindig meghallgat.
Egy darabig csendben ültek, nézték, ahogy a nap lassan lebukik a háztetők mögött, és a színek narancsból rózsaszínbe, majd lilába váltanak. Dani kinyújtotta a kezét, és megfogta Liliét. A lány nem húzta el. Csak ült, és egy apró mosoly jelent meg az arcán.
– Tudod, Lili – mondta Dani –, amikor itt ülünk, olyan, mintha az egész világ csak kettőnké lenne.
Lili bólintott. – És az is maradhat. Legalább ebben a pillanatban.
Ahogy a hinta lassan ringott tovább, a gyerekek szíve megtelt valami különös melegséggel. Nem értették még pontosan, mi az, de tudták: fontos. Ez a pillanat lesz az, amire mindig emlékezni fognak, még felnőttként is.
