Az ezüst gyűrű meséje
Egy nyári estén Anna és Bence a városka ódon utcáin sétáltak. A levegő tele volt virágillattal, a lámpások fénye aranyhidakat festett a macskakövekre. Nem volt bennük rohanás, csak az együttlét öröme, a beszélgetések, amelyek minden mondattal közelebb vitték őket egymáshoz.
Amikor a főtérre értek, Bence megállt a régi kút mellett. Szíve hevesen vert, mert tudta, hogy amit most tesz, az örökre megváltoztatja mindkettejük életét. Finoman elővette a kis dobozt, amelyet régóta őrzött, és kinyitotta.
A gyűrű belsejében az ezüst szálai összefonódva ragyogtak, mintha két élet útját mutatták volna. Nem volt benne hivalkodás, csak tisztaság és időtlenség – ahogy az érzéseik is egymás iránt.
– Anna – szólalt meg halkan Bence –, amióta veled vagyok, minden nap más fényt kap. Ez a gyűrű nemcsak egy ékszer, hanem ígéret. Arra, hogy bármerre visz az élet, mindig egymás felé találunk.
Anna szeme megtelt könnyel, de ajkán mosoly játszott. Nem várt pompát, nem vágyott nagy szavakra. Csak arra, hogy érezze: Bence mellett biztonságban van, és hogy a szíve minden nap ugyanoda tér vissza – hozzá.
Amikor a gyűrű ujjára került, a világ mintha egy pillanatra elcsendesedett volna. A tér lámpásai fényesebben izzottak, a kút vize mélyebben csillogott, és az este egyetlen, örökre emlékezetes pillanattá vált.
