Volt egyszer egy apró, vörös cirmos kiscica, akinek hatalmas, kék szemei úgy csillogtak, mintha az egész égbolt tükröződne bennük. Őt mindenki csak Bodzának hívta. Bodza játékos, kíváncsi és kicsit álmodozó kiscica volt, de egyvalami különösen fontos volt neki: egy kis szürke plüss egér, Móric.
Móric nem volt más, mint egy régi, kissé kopottas plüss, ám Bodza számára ő volt a világ közepe. A kiscica mindenhová magával cipelte – a kosárba, ahol aludt, a konyhába, mikor titokban leesett falatokat vadászott, sőt még az ablakpárkányra is, amikor a madarakat figyelte. Bár Móric sosem válaszolt neki, Bodza minden dorombolásával és szuszogásával életet lehelt belé.
Egyik reggel azonban váratlan dolog történt. A gazdája játék közben véletlenül a fotel mögé ejtette Móricot. Bodza először csak hitetlenkedve nézett körbe, aztán keserves nyávogással kezdte keresni: bebújt a szekrény alá, felforgatta a takarót, sőt még a gazdi cipőjét is megpróbálta felemelni apró mancsával. Semmi. A kis szíve hevesen dobogott, ahogy nyugtalanul szaladt körbe-körbe.
Végül a gazdi meghallotta Bodza kétségbeesett nyávogását, és benézett a fotel mögé. Ott lapult Móric, kissé porosan, de sértetlenül. Amint Bodza meglátta, örömteli dorombolás tört elő belőle, és úgy simult a plüsshöz, mintha soha többé nem akarná elengedni.
Attól a naptól kezdve Bodza sokkal óvatosabban bánt Móriccal. Ha a kertbe ment, a plüssegér ott hintázott mellette a szélben, miközben Bodza a pillangók után szaladt. Ha este a gazdi ölében szunyókált, Móric a tappancsai közé volt szorítva. És amikor Bodza rosszat álmodott, mindig a kis egér volt az, akihez odabújt, és akitől megnyugodott.
És bár Móric sosem mozdult, Bodza tudta: a szeretet, amit belé álmodott, láthatatlan fonálként kötötte össze őket – és ez a fonál erősebb volt mindennél.
