A tengerparton, ahol a sziklák ölelésében a hullámok örök dallamot játszottak, állt egy kék ház és mellette a büszkén magasodó világítótorony. Ez a hely különleges volt, mert nem csupán a hajósokat vezette biztonságba, hanem mindenkit, aki ide betért, megajándékozott valami megmagyarázhatatlan békével.
A ház lakója, egy idős toronyőr, minden este felgyújtotta a fényt. Nem volt ez csupán munka, hanem szertartás: úgy tartotta, hogy a fény nem csak a hajókat, hanem az emberek szívét is hazavezeti. Sokan érkeztek a faluból, hogy esténként megálljanak a parton, és gyönyörködjenek a világítótorony fényében. Úgy beszélték, hogy aki a naplemente idején ott áll, mikor az első sugár felragyog a toronyban, annak a szíve kívánsága teljesül.
Egy este, amikor a nap aranyszínben búcsúzott a tengertől, egy fiatal lány érkezett a partra. Sokáig csak csendben állt, majd végül felment a toronyhoz, ahol az öreg őr már várta. A lány szemében remény és vágyakozás csillogott. Megkérdezte az őrt:
– Igaz, hogy ez a fény kívánságokat teljesít?
Az öreg mosolyogva bólintott. – Igaz, de nem úgy, ahogy az ember gondolja. Nem a fény változtatja meg a világot, hanem az, amit benne látsz. Aki tiszta szívvel néz rá, az felismeri az utat, amely mindig is ott volt előtte.
A lány ekkor csendesen lehunyta a szemét, és egyetlen kívánságot mormolt: hogy megtalálja azt a helyet a világban, ahol otthonra lel. Amikor felnyitotta szemét, úgy érezte, a szíve könnyebb lett, és tudta, hogy a válasz talán már itt is van: a kis kék ház és a fényt adó torony árnyékában.
Azóta minden évben, ugyanazon a napon, visszatért ide. Nem kereste többé a távoli helyeket, mert megértette, hogy az otthon nem mindig ott van, ahol születünk, hanem ott, ahol a szívünk nyugalmat talál.
