Egy hófödte faluban, ahol a házak kéményeiből füst szállt az égre, élt egy kislány, aki különösen szerette a csodákat. Nem a nagy, hangos varázslatokat, hanem azokat, amiket csak a szív vesz észre.
Egy téli napon a kert szélén, a hó között, talált egy különös pitypangot. Olyan volt, mintha a tél rejtegette volna neki ezt az ajándékot. A kislány két tenyerébe fogta, becsukta a szemét, és kívánt. Nem játékot, nem édességet, hanem valamit, ami szebbé teheti mindenki napját: hogy a szeretet és a derű mindig erősebb legyen, mint a hideg.
Ahogy belefújt a pitypangba, a magok a levegőbe emelkedtek, és apró, fénylő szikrákként szálltak szét a falu fölött. Úgy ragyogtak a hópelyhek között, mintha az ég csillagai ereszkedtek volna le közéjük.
És történt valami különös. Aznap este a faluban mindenki érezte, hogy valami láthatatlan varázs lengte be a szíveket. A szomszéd néni, aki amúgy is szeretett teát főzni, most mosolyogva kínálta meg a mellette lakókat. A kovács, aki gyakran dúdolt magában munka közben, most hangosan énekelve ballagott végig az utcán. A gyerekek pedig, akik nap mint nap játszottak a téren, most nevetve, összefogva építettek hóembert.
A kislány csendben figyelte mindezt, és tudta: a kívánsága útjára indult. Nem azért, hogy megváltoztassa az embereket, hanem hogy még több fényt hozzon ki abból a jóságból, ami már eleve ott lakozott bennük.
