A nap lassan elbújt a szavanna horizontján, és a táj aranyból, narancsból és bíborból szőtt palástot öltött magára. A folyóparton Liana, az oroszlánlány ült mozdulatlanul. A szél finoman ringatta a magas fűszálakat, a madarak utolsó kört írták az égre, és a táj lassan elcsendesedett.
Liana szerette a naplementéket. Nem azért, mert véget ért velük a nap, hanem mert minden este újra bebizonyították: a világ sosem marad ugyanaz. Ami most fényben ragyog, egy pillanat múlva árnyékba borul, de másnap reggel újra megszületik a világosság.
Ahogy a nap lassan eltűnt a dombok mögött, a víz tükrén végigfutott az utolsó fénycsík. Liana lehunyta a szemét, és szinte hallotta, ahogy a szavanna szíve együtt dobban az övével. Tudta, hogy minden nap más, minden este új búcsú, és minden reggel új ígéret.
