Egy távoli jövőben, amikor a világ már félig emberi, félig gépi lényekkel volt benépesítve, élt egy különös lány. A bőre fémként csillogott, mintha a csillagok pora tapadt volna rá, szemeiben pedig szikrák villantak, mintha minden pillantás egy új univerzum születése lenne. Ő volt Lyra, a határvonal őrzője ember és gép között.
Bár külseje ridegnek tűnt, belül szíve emberi volt – érzésekkel, álmokkal, vágyakkal tele. Gyakran kérdezte magától: „Lehetek egyszerűen csak valaki, nem pedig valami?”
Egy éjszaka, mikor a repedezett égbolton át villogtak a kék és vörös fények, Lyra hallott egy suttogást:
– Nem az határoz meg, miből készültél, hanem hogy mit őrzöl magadban.
A hang mintha a csillagok közül jött volna. Lyra akkor megértette: ő nem pusztán egy kísérlet, nem egy törött gép vagy különös ember. Ő hidat képezett a két világ között, amely egy napon újra egyensúlyba kerülhet.
Másnap már nem rejtette el a repedéseit. Minden apró fény, amely a testéből szivárgott, mintha üzenetet hordozott volna: „A tökéletlenségben rejlik az igazi szépség.”
És ahogy az emberek és gépek ránéztek, először érezték azt, hogy talán nincs is olyan nagy szakadék közöttük.
