Az éjszaka mélyén, ahol a sötétség puha takaróként terül el a világ felett, két fekete párduc suhant hangtalanul. Szőrük szinte eggyé vált a fekete háttérrel, ám hosszú, fehér, tollszerű mintázataik úgy világítottak, mint a csillagok fényei az égen.
Ők voltak a Hold Őrzői. Minden éjjel együtt jártak ki a vadon peremére, hogy felügyeljék, rendben van-e az erdő, és békésen alszanak-e a kisebb állatok. A bölcsek úgy mesélték, a párducok bundájában futó fehér vonalak nem mások, mint a hajdanvolt csillagok emlékei, amelyeket az ég ajándékozott nekik, hogy soha ne tévedjenek el a sötétben.
A két testvér nemcsak vadászok voltak, hanem mesemondók is. Amikor a szél megborzolta bundájuk fehér szálait, a levegőben halk zene született, mintha egy láthatatlan hárfa pengetné húrjait. Az erdő állatai ilyenkor odagyűltek, és hallgatták a történeteket, amelyek a csillagok nyelvén íródtak.
Egyik éjjel azonban a hold eltűnt az égről. Az állatok nyugtalanul suttogtak: „Mi lesz most velünk, ha a fény örökre elhagyott minket?” A párducok felemelték fejüket, s miközben fehér vonalaik vakítóbbá váltak, így szóltak:
– A hold nem tűnt el. Csak pihen. Amíg alszik, mi leszünk a fénye.
És valóban, aznap éjjel az erdő nem merült sötétségbe. A párducok bundájának ragyogása betöltötte az erdőt, és minden állat nyugodt álomba merült.
