Egy régi ház napsütötte szobájában egy kislány ült az asztalnál. Előtte egy gömbölyű akváriumban aranyhal úszkált, mellette pedig hófehér kiscica kuporgott, és hatalmas, kerek szemekkel figyelte a víz csillogását.
A kislány sokszor beszélgetett az aranyhallal, mintha értené minden szavát. Mesélt neki az óvodában történt vidám dolgokról, az esti mesékről, sőt, még a titkait is megosztotta vele. A kiscica pedig mindig ott volt, hallgatott, dorombolással vagy halk nyávogással jelezve, hogy ő is részese a beszélgetésnek.
Egy délután, amikor a fény különösen szépen táncolt az akvárium vízén, a kislány lehajolt, és halkan ezt suttogta:
– Bárcsak sose lennék egyedül.
Az aranyhal, mintha megértette volna, közelebb úszott az üveghez, a kiscica pedig az ölébe ugrott. A kislány rájött, hogy kívánsága már most teljesült: hiszen ott volt mellette két apró barát, akik mindig vele lesznek.
Attól a naptól kezdve minden nap új kalandokat találtak ki hárman: a kislány, a kiscica és az aranyhal. Az aranyhal a mesék hőse lett, a kiscica a bátor kísérő, a kislány pedig a mesemondó, aki mindent életre keltett.
