Egy kis falusi műhelyben, ahol mindig érezni lehetett a festékek illatát, egy festő élt, aki minden reggel új képeket alkotott. Virágokat, tájakat, madarakat és pillangókat vitt vászonra – de sosem festett állatokat. Egy nap azonban, miközben a nap fénye aranylóan tört át a függöny résein, különös érzés fogta el: mintha valaki figyelné.
Az asztalon álló tiszta papírlapra hirtelen ecsetet emelt, és mire észbe kapott, egy kiscica alakja bontakozott ki. Bolyhos bundát festett neki, ragyogó kék szemeket és kíváncsi tekintetet. A festő végül letette az ecsetet, és sóhajtott:
– Bárcsak életre kelhetnél.
És akkor történt a csoda. A papír halk reccsenéssel megremegett, a cica farka megmozdult, majd lassan, óvatosan kimászott a lap síkjából. A festett kiscica megrázta magát, mintha csak álomból ébredt volna, majd puhán az asztalra huppant.
A festő döbbenten nézte. – Ez lehetetlen! – suttogta.
De a cica nem törődött ezzel. Körbesétált, kíváncsian beleszagolt a festékekbe, majd dorombolva az ölébe mászott. Olyan volt, mintha mindig is ott lett volna.
A faluban hamar elterjedt a hír a különös kék szemű cicáról, aki nem közönséges állat volt, hanem maga is egy festményből született. A gyerekek imádták, a felnőttek mosolyogva köszöntötték, és a műhelyben soha többé nem volt magány.
A festő rájött: nem is a képei színei vagy formái voltak a legfontosabbak, hanem az, hogy szeretettel alkotott. És a szeretet az, ami életre kelthet bármit – még egy festett cicát is.