Amikor a nap már elbújik a hegyek mögött, és az ég színe lassan kékről mélylilára vált, akkor kezdődik el az, amit az emberek sosem látnak: a holdfényfonók munkája.
Ők azok a tündérek, akik minden éjjel a felhők tetején táncolva, ezernyi apró fényből szövik újra az ég csillagfátylát.
Lilla volt a legfiatalabb köztük. A szárnyai még kissé rezegtek a szélben, és gyakran belegabalyodott a fényfonalba. De a szíve tele volt vággyal, hogy egyszer ő is elérje a Holdat, és összekösse a fényhíd egyik végét a sarló leghegyével.
– Egyszer majd rám bízzák a legmagasabb szálat – álmodozott.
– Csak légy türelmes, kicsi Lilla – mosolygott rá az öreg tündér, Mára. – A csillagok mindig tudják, mikor jön el a te időd.
Egy este azonban valami furcsa történt. A Hold fénye halványodni kezdett, mintha elfáradt volna. A csillagok tompábban ragyogtak, és a tündérek aggódva gyűltek össze.
– A fényfonal megszakadt! – kiáltotta valaki. – Valahol a legfelső rétegen elszakadt a holdfény!
A tündérek tanácstalanul néztek egymásra. Csak Lilla figyelte, merre leng a legvékonyabb fonál a magasban. A szíve hevesen vert, mégis tudta: most kell megpróbálnia.
– Én felmegyek – mondta csendesen.
A többiek elnémultak. Mára csak bólintott. – Akkor most jött el az időd.
Lilla lélegzetvisszafojtva emelkedett egyre magasabbra, a felhők közül kilépve, ahol a csillagok már szinte elérhetőnek tűntek. A fényfonal vékonyan csillogott, mint egy hajszál, és ott, egészen fent, tényleg elszakadt. Lilla kinyújtotta a kezét, megfogta a két végét, és halkan suttogta:
– Ne félj, újra összekötlek.
Ahogy az ujjai összeértek, aranyló ragyogás ölelte körül az eget. A Hold újra felragyogott, a csillagok táncolni kezdtek, és a tündérek örömmel énekeltek.
Azóta minden éjjel, amikor a Hold különösen fényesen ragyog, Mára így meséli a kicsiknek:
– Lilla volt az, aki nemcsak a fényfonalat, hanem az eget is összetartotta azon az éjszakán.
És ha nagyon figyelsz egy tiszta éjszakán, talán te is látod majd, ahogy egy apró tündér szárnyai megcsillannak a Hold mellett.
