Egy régi tengerparti házban, ahol a hullámok halkan meséltek a partnak, élt egy asszony, Marilla, aki minden reggel különleges kávét főzött. Nem volt abban semmi varázslat — legalábbis a legtöbb ember szerint. De aki egyszer megkóstolta, úgy érezte, mintha a napfény megölelné, a szíve pedig újra hinne az apró csodákban.
Marilla csészéi kagylóból készültek. Mindegyiket a tenger sodorta hozzá valamikor régen, és ő gyengéden, szeretettel formálta őket porcelánná. A legszebb közülük egy fehér, aranyszélű csésze volt, amiben minden kávé felszínén egy szív alakú hab jelent meg, mintha a tenger maga küldte volna.
Egy reggel, amikor a parton ülve kavargatta a kávéját, egy kisfiú közeledett. Mezítláb volt, kezében egy apró kagylót szorongatott.
– Néni, ez a tenger szíve? – kérdezte, és kinyitotta a tenyerét.
A kagyló apró fénypontokat szórt, mintha belülről világítana.
Marilla elmosolyodott. – Talán az. De lehet, hogy csak akkor ragyog, ha valaki tiszta szívvel néz rá.
A kisfiú leült mellé. Együtt nézték, ahogy a nap lassan felemelkedik a víz fölé, és a tenger aranyfénnyel festi be a világot.
– Tudod – mondta Marilla halkan –, minden napban ott rejtőzik egy cseppnyi varázslat. Csak észre kell venni. Néha egy kagylóban, néha egy csésze kávéban… és néha egy szívben, ami még hisz a csodákban.
A kisfiú mosolygott, a kávéillat összefonódott a sós tengeri széllel, és a napfényben a kagylócsésze peremén mintha apró hullámok táncoltak volna.
Azóta, ha valaki arra járt, és megkóstolta Marilla kávéját, mindig azt mondta:
– Nem tudom, mit tett bele, de ez nemcsak kávé. Ez a béke íze.
