Az erdő szélén, egy nagy tölgyfa odvában élt egy apró mosómedve, Panni.
Panni imádta a hideg estéket, mert ilyenkor beburkolózhatott a kedvenc, kék-csíkos takarójába, amit a nagymamája szőtt neki csillagfényes fonálból.
Egyik este, mikor a hold különösen fényesen ragyogott, Panni észrevette, hogy a takarója halk, alig hallható dallamot dúdol.
– Ez meg mi lehet? – motyogta álmosan, miközben a puha plédet az orráig húzta.
– Én vagyok az, az álompléd! – suttogta a takaró. – Minden este, amikor elalszol, elindulok veled álomutazásra!
Panni kíváncsian felpattant, de a szeme már félig csukva volt. – Hová megyünk ma este? – kérdezte ásítva.
– Oda, ahol a csillagok hintáznak, és az álmok mézillatúak – nevetett halkan a pléd, és körbefonva Pannit, lassan felemelkedett a levegőbe.
Ahogy repültek, az erdő fénypontokká zsugorodott alattuk, és ők elértek a Felhőhegy tetejére. Ott kicsi tündérek kavargatták az éjszakai teát, és a gőzében apró, nevető álmok úszkáltak.
Panni megpróbált egyet megfogni, de az álom elnevetett és a kezére ült. – Engedd meg, hogy elmondjam, mit álmodsz ma! – csicseregte.
És ahogy Panni elmosolyodott, már látta is magát egy hatalmas epermezőn, ahol minden bokor mosolygott, és a napfény pont olyan meleg volt, mint a takarója odahaza.
Reggel, amikor felébredt, még mindig érezte az eper illatát, és a pléd sarkán egy aprócska csillag csillogott.
Panni tudta, hogy ez az álom emléke, amit magával hozott a csillagok közül.
Azóta, amikor eljön az este, Panni boldogan bújik a takarójába, mert tudja: minden álom egy új utazás – és minden ébredés egy apró csoda.
