Az erdő mélyén, ahol a köd minden reggel ezüstszálakat fűzött a fák ágai közé, élt egy öregember, akit mindenki csak Bölcs Benedeknek hívott.
Nem azért, mert varázsló lett volna, vagy mert ismerte a csillagok nyelvét — hanem mert mindig tudta, mikor kell hallgatni, és mikor kell megszólalni.
Társa egy hatalmas bagoly volt, Arion, akinek a szeme aranyfénnyel ragyogott, mintha apró napokat rejtett volna a pupillájában.
Esténként, mikor a világ elcsendesedett, Benedek és Arion együtt ült a tűz mellett. A lángok pattogtak, a szél suttogott, és ők ketten történeteket meséltek egymásnak.
– Tudod – kezdte egyszer Arion –, az emberek azt hiszik, a bagoly csak éjjel lát jól. Pedig a bagoly nem a sötétséget látja… hanem a fényt, amit mások elfelejtenek észrevenni.
Benedek elmosolyodott, s a tűz fénye megcsillant a szemén. – Talán ezért vagyunk mi barátok, Arion. Te látod a fényt a sötétben, én pedig próbálom szavakba önteni.
Az öreg nem a faluban lakott, mégis mindenki ismerte őt.
A gyerekek, ha eltévedtek, mindig rátaláltak, mintha az erdő maga vezette volna hozzá őket. A felnőttek pedig, akik elfelejtették, hogyan kell hinni, csak leültek vele egy percre, és hirtelen minden gondolatuk kisimult, mint a tó tükre hajnalban.
Egyik este, mikor a tél közeledett, Arion halkan szólt:
– Benedek, mi lesz, ha egy nap elalszom, és te nem leszel itt, hogy mesélj nekem?
Az öregember gyengéden megsimogatta a madár tollait. – Akkor te fogod tovább mesélni a történeteket, Arion. A szél majd viszi a hangodat, és minden fa, minden kő tudni fogja, mit mondtál.
A bagoly lehunyta a szemét, és aznap éjjel az erdő csöndje nem volt üres — tele volt emlékekkel, történetekkel, fénylő szavakkal.
És ma is, ha valaki hajnalban jár arra, hallani véli a szélben a bagoly szavát:
– A fény sosem tűnik el. Csak néha kell egy barát, aki segít újra meglátni.
