Volt egyszer egy fiú, akit Elian-nak hívtak, és aki a Sivatag Peremén élt, ahol a homok találkozott az éggel.
Elian nem volt különleges – legalábbis ő így gondolta. De volt valami, amit senki más nem tudott: amikor beszélt, a szavai nem tűntek el.
Szálltak.
Mint apró fények, betűkké váltak, és felszálltak az égbe, ahol a szél elvitte őket messzire.
Gyerekkorában még örült ennek. Azt hitte, a szél majd elmeséli másoknak, amit ő gondol. De ahogy nőtt, megtanulta, hogy az emberek ritkán hallanak igazán.
S így lassan egyre kevesebbet szólt.
Egy nap, mikor a sivatag fölött hatalmas, sötét felhők gyülekeztek, Elian kiment a dűnék közé. Leült, és a szélnek súgott:
– Talán a szavaim nem érnek semmit.
A szél azonban megmozdult, mintha válaszolna. A homok felkavargott, a betűk újra táncolni kezdtek, és Elian előtt fénylények alakultak ki – szavakból, emlékekből, érzésekből.
Ott volt minden, amit valaha kimondott: a gyermekkori nevetése, az első félelme, a remény, amit elfelejtett.
– Látod? – szólt a szél hangja, mély és nyugodt volt. – A szavak soha nem vesznek el. Csak utaznak, míg valaki meg nem hallja őket.
Elian könnyei összefolytak a porral. Megértette, hogy minden szó, amit kimondott – akár hangosan, akár csak a szívében – valahol, valakiben életre kelt.
Attól a naptól kezdve nem félt többé megszólalni.
De nem beszélt feleslegesen – csak akkor, amikor a szív súgta, hogy itt az ideje.
És minden mondata után a felhők fényleni kezdtek, mintha a világ maga is válaszolna.
Az emberek, akik messze éltek tőle, néha furcsa dolgokat láttak a sivatag felett: fénybetűk úsznak a levegőben, és mintha egy lágy hang suttogná:
„Minden szó egy mag. Ha jót ültetsz, fény nő belőle.”
