Volt egyszer egy domb a világ végén, ahol a hajnal és az alkony mindig egymásba simult. A domb tetején állt egy apró ház, amit a falubeliek csak Fényháznak hívtak, mert a nap első és utolsó sugara mindig ott pihent meg a falán.
Senki sem tudta pontosan, ki építette, de mindenki úgy mesélte, hogy valaha egy öreg festő lakott benne.
A festő, akit csak Eliasnak neveztek, egyedül élt, de sosem magányosan. Minden hajnalban leült a fa alá, amely a ház mellett nőtt, és festeni kezdett. Nem embereket vagy tárgyakat festett, hanem a fényt.
Nem úgy, ahogy mások látták – hanem ahogy érezni lehetett: a melegét, a reményét, a csöndjét.
És minden egyes festmény egy kicsit más volt, mintha maga a fény is mesélni próbált volna valamit.
Egy napon egy kislány tévedt a dombra. Lili volt a neve, és a falu legkíváncsibb gyermeke. Megállt Elias mögött, és nézte, ahogy az öreg fest.
– Milyen gyönyörű – suttogta. – De miért fested mindig ugyanazt a házat és ugyanazt a fát?
Elias mosolygott, és a festőecsettel a levegőbe mutatott. – Mert minden nap más a fény, kislányom. És minden fényben más emlék él.
Lili minden délután visszatért hozzá. Néha segített keverni a festékeket, máskor csak hallgatta, ahogy a szél átfut a fán.
Aztán egy napon, amikor a nap korábban bújt el a felhők mögé, Elias már nem festett. Csak ült a fa alatt, és halkan mondta:
– Most már a fény is tudja az utat nélkülem.
A következő reggel a ház ajtaja zárva volt, de a napfény még szebben áradt szét a falakon, mint valaha.
És ahogy a falu népe a dombra nézett, mindannyian úgy érezték, mintha Elias ecsetvonásai éltek volna tovább a levegőben.
Azóta a gyerekek Fényházi Dombnak hívják a helyet.
A legenda szerint, ha valaki naplementekor csendben leül a fa alá, még mindig láthatja a levegőben táncoló színeket — és ha jól figyel, hallhatja Elias halk hangját:
– Nézd csak… minden fény egy történet. És minden történet egy emlék valakiről, aki szeretett.
