Volt egyszer, réges-régen, egy erdő, ahol minden évszaknak saját őrzője élt.
A télnek ott volt a Hóbagoly, aki fehér szárnyával altatta el az erdőt.
A tavaszt a Zöldszív nevű szarvas vezette, aki minden lépésével új virágot hívott elő a földből.
A nyárnak ott volt a Tűzmadár, aki arany fényt szórt a fák lombjára.
És az ősznek… az ősznek egy különös, gyönyörű teremtmény volt az őrzője: a Levéltigris.
A tigris nem húsból és vérből született, hanem színes levelekből.
Bundáját a szél formálta minden évben újra, a fák ajándékából.
Ha jött az ősz, a tigris megjelent — hangtalanul járt az erdőben, és minden lépte után aranyló levél hullott alá.
Az állatok félve, de tisztelettel nézték. Nem volt vad, nem is szelíd.
A Levéltigris nem vadászott, csak figyelt, és mindent látott: az elmúlásban is a szépséget.
Egy nap az erdőbe tévedt egy kislány, Lila.
Kezében egy apró kosár, benne pár színes falevél, amiket ajándéknak szánt a nagymamájának.
De ahogy az erdő mélyére ért, a szél megerősödött, és elsodorta a leveleket a kosárból.
Lila sírva fakadt.
A szél elcsendesedett. És akkor, a lehulló levelek között, megjelent valami: egy hatalmas, gyönyörű tigris, aki mintha maga is levelekből állt volna.
A szeme mély és bölcs volt, mint a legősibb tölgyeké.
– Ne sírj – szólt a tigris halkan, a hangja olyan volt, mint a fák susogása. – Amit a szél elvesz, az sosem tűnik el, csak új utat talál.
A levelek lassan körbeforogtak a kislány körül, majd a tigris mozdulására újra a kosárban landoltak.
De most aranyozták a fény, mintha az ősz szívéből hullottak volna.
– Köszönöm – suttogta Lila. – Ki vagy te?
– Csak az ősz vigyázója – felelte a tigris, miközben bundáján egy újabb levél csillogott meg a napfényben. – Azért járok, hogy emlékeztessem a világot: a változás nem veszteség, hanem átalakulás.
A kislány bólintott, és a tigris lassan eltűnt a fák között, mintha a szél vitte volna magával.
A levelek susogtak, a nap sugarai áttörtek az ágak között, és az erdő illata megtelt mély, őszi békével.
Amikor Lila hazaért, a nagymamája mosolyogva fogadta, és a kosárba nézett.
A levelek ragyogtak – pirosan, aranyban, borostyánszínben.
És Lila úgy érezte, mintha a Levéltigris egy darabját hazahozta volna a szívében.
