Az öreg halász minden reggel ugyanarra a padra ült, a tengerparti sétány legszélére. A szél mindig megcibálta a kabátját, a hullámok pedig szinte a lábáig nyúltak. Mellette, összegömbölyödve, ott szuszogott a kutyája – Bodri, a hű társa.
Nem beszéltek, nem is kellett. A csend köztük már régen megtanulta a szavak helyét. Az öreg csak néha dünnyögött valamit – „ma sem jön már senki”, „nézd, Bodri, megint korán sötétedik” –, de Bodri minden szót értett.
Régen, amikor még a hajója úszott a vízen, mindig azt mondta: „Az ember a tengerrel együtt öregszik meg.” Most, hogy már csak a padon ült, rájött, hogy nemcsak a tengerrel – hanem azokkal is, akik mellette maradnak, esőben, szélben, csendben.
A városban sokan látták őket, a sárga kabátos embert és a bozontos kutyát. Néhányan köszöntek is, de legtöbben csak elmosolyodtak, és mentek tovább. Csak egy kisfiú állt meg egyszer, és megkérdezte:
– Bácsi, nem fázik Bodri?
Az öreg elmosolyodott. – Nem, fiam. Mi már nem fázunk. Mi csak várunk egy új napot.
És tényleg. Minden reggel új nap jött. Néha szeles, néha esős, néha napsütéses. De ők ketten mindig ott ültek, és a világ egy kicsit jobb lett attól, hogy valahol még létezett ez a csendes, megbonthatatlan barátság.
