A világ legészakibb sarkában, ahol a nap télen is csak halkan mosolyog a horizont mögül, élt egy kis fóka, akit Lunának hívtak.
Luna különleges volt – a bundája nemcsak hófehér, hanem finoman szikrázó is, mintha ezer apró csillag bújt volna el benne.
De volt valami, amit senki sem tudott róla.
Minden éjjel, amikor a holdfény megérintette a jeges vizet, Luna hátán apró szárnyak nőttek – áttetszők, mint a jégvirág, és könnyűek, mint a szél.
A többi fóka nem látta, hiszen amikor felkelt a nap, a szárnyak mindig eltűntek.
De Luna tudta: a szárnyai nem varázslatból születtek, hanem a jó szíve miatt.
Mert minden nap segített valakinek:
ha egy kis madár eltévedt a hóviharban, Luna elvezette a fészkéhez,
ha egy jegesmedvebocs sírt, ő mesét mesélt neki a csillagokról.
Egy este azonban különös dolog történt.
A hópelyhek nem hullottak, csak lebegtek a levegőben, mintha valami visszatartaná őket.
A szél sem fújt, a tenger is csendes volt.
És Luna meghallott egy halk, reszkető hangot:
– Elvesztem… – suttogta egy kis jeges pillangó, aki a hideg miatt már alig tudott repülni.
Luna odacsúszott hozzá, és a szárnyait óvatosan a pillangó köré fonta.
– Ne félj, most már biztonságban vagy.
A pillangó halkan megpihent, és Luna meglepetten látta, hogy a kis lényből apró fény szivárgott ki.
A fény lassan felemelkedett a magasba, és ahogy elérte az eget, újra elindult a hóesés.
A csillagok ekkor egy pillanatra még fényesebben ragyogtak, és Luna hallotta, ahogy a hold suttogja:
– Köszönöm, kicsi hóangyal.
Luna mosolygott. Tudta, hogy a szárnyai nem csupán díszek.
Minden jóság, amit adott, minden kedves szó, amit kimondott – mindegyik egy újabb hópehely lett odafent, ami most lágyan hullott vissza a világra.
És azóta is, ha valahol a hó különösen szép formában esik, az emberek azt mondják:
„A kis hóangyal épp most repült erre.”
