Egy régi, eldugott városrészben állt egy különös könyvtár, amit csak kevesen ismertek.
Nem volt tábla az ajtaja felett, nem hirdettek róla plakátokat, mégis mindig akadt, aki rátalált – épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.
Egy napon egy kisfiú, Noel, a zuhogó eső elől menekülve lépett be oda.
A levegőben por és melegség illata keveredett, és a polcok egészen a plafonig értek.
A könyvek vastag bőrkötésben álltak, némelyik poros volt, másik viszont mintha épp most írták volna.
Noel letette az iskolatáskáját, és megérintett egy vastag könyvet az asztalon.
A borítón csak ennyi állt: „A történet, ami még vár rád.”
Ahogy kinyitotta, finom fény kezdett szivárogni belőle.
A betűk megmozdultak, összekapaszkodtak, és lassan táncolni kezdtek a levegőben.
A fiú hátrébb lépett – és ekkor a könyv megszólalt.
– Üdv, Noel – mondta egy lágy, meleg hang. – Tudod, minden könyvnek van lelke. Csak azok hallják meg, akik még hisznek a csodákban.
– De… én nem vagyok varázsló – hebegte a fiú.
– Nem is kell annak lenned – válaszolta a könyv. – Csak legyen benned kíváncsiság.
Ekkor a könyv lapjai kitárultak, és a szobát aranyló fény töltötte meg.
A polcokon álló könyvek is mocorogni kezdtek, halk zizegés futott végig a teremben.
Minden egyes kötet egy-egy apró fénygömböt engedett ki magából – ezek voltak a történetek lelkei.
Egy fénygömb lassan Noel elé repült.
– Ez a te történeted kezdete – mondta a könyv. – Olyan, amit még senki sem írt meg, mert csak te élheted át.
Noel elmosolyodott, és a fénygömb a szívéhez ért.
Abban a pillanatban tudta, hogy bármi is történik, mindig lesz egy hely, ahol a képzelet otthonra talál.
Azóta, ha valaki belép abba a könyvtárba, egy különleges könyvet lát a polcon.
A címe: „Noel és a Könyvek Fénye.”
És ha valaki kinyitja, a lapok még mindig melegen ragyognak – mintha csak várnák, hogy újra valaki higgye el: a varázslat az olvasásban él.
