Egy hatalmas tölgyfa legfelső ágán élt egy apró levél, akit Lina-nak hívtak.
Egész nyáron át fürdött a napfényben, hallgatta a madarak énekét, és hintázott a szélben.
Boldog volt, mert érezte, hogy a fa része — a nagy, erős gyökereké, a susogó ágaké, az egész zöld világe.
Ahogy azonban eljött az ősz, Lina észrevette, hogy valami változik.
A hajnalok hűvösebbek lettek, a napfény aranyabbá vált, és ő maga is… elkezdett narancsban ragyogni.
– Mi történik velem? – kérdezte az egyik napon a tölgytől.
– Csak átváltozol, kicsim – morajlott mosolyogva a fa. – Ez is része az életnek.
Lina kicsit megijedt.
– De ha megváltozom… mi lesz utána?
– Akkor szabad leszel – felelte a fa. – A szél majd elvisz oda, ahol még nem jártál.
Lina nem tudta, mit gondoljon erről.
Ő szerette a tölgyet, szerette a magas ágat, a madarakat, akik néha megpihentek mellette.
Nem akart elmenni.
Egy reggel azonban megérkezett a Szelíd Szél, aki úgy suhant végig a lombon, mintha egy altatót dúdolna.
– Ne félj – suttogta Linának. – Nem a búcsú a fontos, hanem az utazás.
És egy finom mozdulattal felemelte őt az ágról.
Lina először remegett. Aztán lassan, egyre könnyedebben kezdett forogni a levegőben.
A világ kitárult alatta: látta a tó tükrét, a rét színes foltjait, a gyerekeket, akik nevetve dobálták a leveleket a parkban.
És hirtelen rájött: nem zuhan, hanem repül.
Nevetve táncolt a széllel, forgott, pörgött, és minden pillanatban egy új színt fedezett fel a világban.
Amikor végül egy puha, mohás helyre ért, tudta, hogy ez az útja része — és valahol mélyen a tölgyfa is érzi, hogy ő jól van.
A napfény még egyszer végigsimított rajta, és Lina boldogan hunyta le apró “szemeit”.
Nem búcsú volt ez — csak egy új kaland kezdete.
