Pikó, az eső-tündér – Egy történet arról, hogy kicsinek lenni is lehet nagy dolog
Az eső egész nap esett.
Nem vihar volt ez, nem dühös zápor, csak az a halk, kitartó csepegés, amitől a világ lelassul és elcsendesedik.
A legtöbben ilyenkor behúzódnak valami száraz helyre.
De egy valaki nem sietett előlük: Pikó, az eső-tündér.
Pikó egészen kicsi volt. Egy emberujjhegynyi, ha jól figyelted.
Szárnyai, mint harmatban fürdött pókháló, kabátja citromsárga, csizmája apró és zöld.
A feladata egyszerű volt: ő vigyázott arra, hogy az eső ne legyen túl szomorú.
Mert az eső tud szomorú lenni, ha senki nem figyel rá szépen.
Aznap azonban Pikó is kicsit elázott belül.
Senki sem köszönt neki, senki nem mosolygott az égre, csak panaszokat hallott mindenfelől:
– Már megint esik!
– Elrontja a napot!
– Beázik a cipőm!
Pikó leült egy nagy kőre. A kő vizes volt, de őt ez nem zavarta. A világot nézte — nagy, csöpögős és morgós volt.
És akkor valami meleg érintette meg:
egy ujjhegy. Egy emberé.
Egy gyerek állt ott, csuromvizes kabátban, és meglepetten nézte őt.
A gyerek nem kiáltott fel. Nem ugrott hátra. Csak mosolygott.
– Te vagy az eső kis tündére? – kérdezte halkan.
Pikó bólintott.
– Azt hiszem, igen.
A gyerek felemelte az ujját, és Pikó rákuporodott, mint egy apró madárka.
Az esernyőjét kinyitotta, mert így szokta: nem a saját kedvéért, hanem hogy mutassa – van miért vigyázni.
– Sokan nem szeretik az esőt – mondta halkan Pikó.
– Én szeretem – válaszolta a gyerek. – A tó ilyenkor olyan, mintha énekelne.
Pikó szeme felragyogott.
– Énekel? Te is hallod?
– Mindig – bólintott a gyerek. – Csak mások nem figyelnek.
És azon a napon az eső nem volt szomorú többé.
Pikó sem.
Mert valaki észrevette. És néha ennyi elég is.
