Magasan az ég tetején élt a Nap.
Minden reggel elsőként ébredt, és boldogan nyújtózott a felhők fölött.
Szerette, ha a világ fényben úszik, szerette látni, ahogy a virágok felé fordulnak, a madarak énekelnek, és a gyerekek nevetve futnak a réten.
De volt valami, amit nem értett.
Minden este, amikor lement a horizont mögé, a Föld elcsendesedett.
A virágok lehunyták szirmaikat, a madarak hazatértek, és a világ mintha megnyugodott volna nélküle.
– Miért lett minden ilyen csendes, amikor én csak jót akartam? – sóhajtotta a Nap a sötétség felé.
Egy este azonban a Hold megszólította.
– Látom, aggódsz – mondta csendesen. – De nem kell mindig ragyognod ahhoz, hogy fényt adj. Néha a csillagok is elég fényt szórnak, ha hagyod őket.
A Nap először nem értette.
– De ha nem világítok, a világ sötétbe borul!
– A sötétség nem ellenség – felelte a Hold. – Néha az árnyékban találjuk meg, amit a fény elvakít.
A Nap elgondolkodott. Másnap reggel kicsit lassabban emelkedett, és finomabban simította végig a hegyeket.
A fény nem vakított, hanem aranyként csordogált végig a völgyön. A virágok hálásan bólogattak, a fák árnyékában madarak ébredtek, és a világ lágyan lélegzett.
A Nap ekkor megértette, mit jelent hallgatni.
Nem a szavak csendjét, hanem a figyelemét.
Azóta minden reggel másként kél: nem uralkodik, hanem kísér.
És amikor este átadja helyét a Holdnak, már tudja, hogy a fény sosem tűnik el — csak másképp ragyog tovább.
